— Igen, fáradjon be.
A férfi belépett, lassan végigjárta a két szobát, benézett a konyhába, a fürdőbe, még az ablakon is kipillantott.
— Nyolcan vagyunk — mondta végül. — A közeli kerületben dolgozunk egy építkezésen. Ma este már be kellene költöznünk.
— A bérleti díj havi száznegyvenezer forint — feleltem tárgyilagosan. — A szerződést fél évre írjuk alá. Két hónapot kérek előre.
Nem alkudozott. Csak bólintott, elővette a kis oldaltáskáját, kivett belőle egy vastag köteg bankjegyet, és leszámolta az összeget az asztalra. Én cserébe a kezébe adtam a kulcscsomót.
Mielőtt elment volna, még hozzátettem:
— Este valószínűleg megjelenik itt két kamasz. A lakás mostantól az önöké. Azt kezd velük, amit jónak lát. A fiam lakcímbejelentését holnap reggel megszüntetem.
A férfi szája sarkában ferde mosoly jelent meg. Zsebre vágta a kulcsokat.
— Megoldjuk. Mi békés emberek vagyunk, de idegeneket nem engedünk be.
Taxit hívtam. A saját bőröndjeimet beraktam a csomagtartóba. Levente és a barátnője három kék táskáját viszont kitettem a lakás elé, egyenesen a lépcsőházi, koszos lábtörlőre.
A tetejükre odatettem nyolcezer forintot. Egy régi ortopéd párnával lesúlyoztam, nehogy a huzat elsodorja.
A taxi ajtaja tompán csapódott be mögöttem. Bediktáltam a sofőrnek annak az olcsó, külvárosi garzonnak a címét, amelyet előzőleg kinéztem magamnak.
Este fél kilenckor aztán megvadult a telefonom.
Levente fényképe villogott a kijelzőn. Az első hívást kinyomtam. A másodikat is. A harmadikat szintén.
Nem sokkal később üzenet érkezett Lillától.
„Maga teljesen megőrült?! Kik ezek a pasasok a mi lakásunkban?! Kidobtak minket a lépcsőházba!”
Belekortyoltam a forró teába. A garzonban hűvös volt, de olyan csend honolt, amilyet hónapok óta nem hallottam.
Végül felhívtam a fiamat. Az első csörgés után felvette.
— Anya! Mit műveltél?! — Levente hangja már-már hisztérikusan remegett. — Valami melákok cigiznek a nappalinkban! A gépem kint van a lépcsőn!
— Leválasztottam magam rólatok — mondtam nyugodtan.
— Ezt nem teheted meg! Tizenhét éves vagyok! Kiraktál egy gyereket az utcára!
— Gyereket? Tegnap még azt magyaráztad, hogy családot alapítotok, és neked kell lenned a családfőnek. A családfő nem az anyja pénzén él.
— Hova menjünk?! Éjszaka van! Szállodára sincs pénzünk!
— A párna alatt hagytam nyolcezer forintot. Egy hostelre elég lesz.
— Lilla sír! Teljesen kikészült! Tönkreteszed az életünket! — a háttérből valóban hallatszott a lány zokogása.
— Nyugodtan fordulhatsz a gyámhatósághoz — végighúztam az ujjam a bögre peremén. — A garzonra félretett pénzt pedig taxira és vacsorára költöttem. Ideje megtanulnotok egyedül lezárni a saját ügyeiteket.
Letettem, majd mindkettejük számát tiltólistára raktam.
A szobában egy öreg hűtő egyenletesen zúgott. Az idegen lakás üres falát néztem, és hagytam, hogy körbevegyen a csend.
Vajon tényleg rossz anya vagyok csak azért, mert megmutattam a felnőttnek készülő fiamnak, milyen is a valódi felnőtt élet?