Lilla közben rápillantott a karórájára.
— Holnap hosszú és fárasztó nap vár rám, úgyhogy szeretnék aludni egyet. Erzsébet, ne haragudjon, de most nem kísérem ki. Feltételezem, Levente ma éjszaka önnél húzza meg magát.
Erzsébet kezében megállt a pohár. Egy pillanat alatt felfogta: a jelenetnek vége. Leeresztették a függönyt.
— Ezt… ezt még keservesen meg fogod bánni — préselte ki a fogai között.
— Majd kiderül, ki fogja vakarni a falat bánatában — morogta Levente, miközben dühösen felrántotta magára a kabátját. — Nélkülem semmi vagy! Egy bolti eladó! Ott fogsz megrohadni a parfümös üvegcséid között!
Az ajtót olyan erővel vágták be maguk mögött, hogy a falon megremegett a vakolat.
Lilla lánya, a kisebbik Lilla, óvatosan előbújt a szobájából, odalépett az anyjához, és szorosan átkarolta.
— Anya… te elképesztő vagy.
— Nem vagyok az — sóhajtott Lilla, miközben érezte, hogy a testéből lassan kifut az addig görcsösen tartott feszültség. — Csak elegem lett. Abból is, hogy mindig úgy viselkedjek, ahogy „egy rendes asszonyhoz illik”.
Aztán elővette a telefonját, és tárcsázta Gabriellát.
— Gabi, életbe lép a B terv. El kell intéznünk egy… ügyletet. A lakással kapcsolatban. És szükségem lesz egy meglepetésre is. Egy igazán nagy meglepetésre. A… még mindig férjem számára.
Gabriella a vonal túlsó végén olyan nevetést hallatott, mintha máris pezsgőt bontana.
— Lillám, tudod, hogy a meglepetéseket különösen szeretem…
Két hónap telt el. Két hónapnyi sűrű, felszabadító, szinte mámorító csend. Lilla hivatalosan is elvált Leventétől. Pontosan úgy történt minden, ahogy sejtette: amikor a dolog valóban komollyá vált, Levente látványosan összeomlott. A bíróságon gyűrött arccal, rosszkedvűen jelent meg, tegnapi ital szagával és valami csirkefeldolgozós reménytelenséggel a kabátja körül. Erzsébet a folyosón őrizte a falat, és olyan pillantásokat lövellt Lilla felé, mintha puszta tekintettel akarná felperzselni, de a tárgyalóterembe természetesen nem engedték be.
A közös vagyonukból lényegében csak a régi, kétszobás panel maradt. A bíróság annak rendje és módja szerint megosztotta. Az ingatlan olyan állapotban volt, hogy piaci áron esélytelen lett volna eladni, csak komoly engedménnyel. Lilla azonban nem kezdett alkudozásba. Egyetlen percig sem tépelődött: kifizette Levente részét. Az örökségből.
Levente, amikor a csekket a verejtékes markába szorította, teljes meggyőződéssel hitte, hogy ezzel ő most súlyos csapást mért volt feleségére.
— Maradj csak ott egyedül! — ordította utána a folyosón. — Én majd új életet kezdek! Mostantól szabad vagyok, és kapós férfi!
Lilla erre mindössze elmosolyodott.
Erzsébet, miközben a fiát kísérte kifelé, még odasziszegte Lilla hátának:
— Majd rágod te még a könyöködet! Olyan asszonyt talál magának, hogy leesik az állad! Nem egy ilyen öreg… parfümszagú senkit!
Lillának már aznap este „leesett az álla”. Kinyitott egy palack drága pezsgőt — természetesen azt is az örökségből vette —, és a gyerekeivel meg Gabriellával megünnepelte a szabadság első estéjét.
Levente „új élete” viszont már az első kanyarban félresiklott. Visszacuccolt az anyjához. Erzsébet pedig, mivel Lilla személyében eltűnt az első számú ellenség, teljes anyai drámakészletét a saját fiára zúdította.
— Leventécském, már megint mindenütt a zoknid hever! Lillácska teljesen elrontott téged!
— Leventécském, úgy horkolsz, mint egy mozdony! Ez egy rendes lakásban tűrhetetlen!
— Leventécském, megint hoztad magaddal azt a gyári szagot! Irány a fürdőszoba! És ne dörgölőzz a szőnyegemhez, most tisztíttattam!
Levente, aki addig ahhoz szokott, hogy Lilla szó nélkül mos, főz, takarít, és ráadásként időben leszállítja a kötelező csodálatot is, hirtelen úgy érezte, mintha büntetőtáborba került volna. Az anyja figyelmet várt el, törődést követelt, és ami a legrosszabb: pénzt is kért. Az a másfél millió forint pedig, amelyet Lillától kapott, ijesztően gyorsan párolgott. Hiszen ő most „kapós férfi” volt. Vett magának új telefont, beszerzett egy aranyláncot — amely inkább hasonlított bicikliláncra, mint ékszerre —, és ismét elkezdett „befektetni” a fiatal csomagoló lányok jóindulatába.
Másfél hónap sem kellett, és a pénznek nyoma sem maradt. A vágyott terepjáró továbbra is álom maradt. Levente megint csak egy baromfifeldolgozóban dolgozó férfi volt, aki az anyjánál lakik. És lassan elkezdett sóvárogni.
Nem Lilla után. Dehogy. A kényelem után. Azután, hogy valaki észrevétlenül elsimítja a gondokat. A meleg leves után. A tiszta lakás után. Az otthon után, ahol francia parfüm illata úszott a levegőben, nem pedig gyári szag, pállott zokni és Erzsébet nyugtatócseppje.
Lilla ezalatt nem nosztalgiázott, hanem intézkedett. Az egri lakást gyorsan, ráadásul jó áron sikerült eladnia. A gyerekeire azonnal gondolt: Lillának és Márknak is vett egy-egy szép, egyszobás lakást kellemes környéken. Magának pedig kinézett egy barátságos, modern elrendezésű másfél szobás otthont egy új, de már lakott társasházban.
A parfümériában beadta a felmondását, bérelt egy apró, de ízléses üzlethelyiséget, és megnyitotta a saját parfümbutikját. A név is az övé volt: „Intonáció”. Régi vásárlói nem sokáig gondolkodtak, követték őt. Az üzlet pedig hamar lendületet kapott.
Már csak egyetlen ügy maradt hátra. Levente „ajándéka”.
— Gabi, sikerült találni valamit? — kérdezte Lilla telefonon, miközben az új parfümös üvegeket igazgatta a polcokon.
— Megvan, Lillám! — Gabriella hangjából sütött az összeesküvés öröme. — Pont olyat találtam, amilyet kértél. Betonból öntött madárkalitka. Tizennyolc négyzetméter. Papíron persze stúdiólakás! És képzeld, hol? Kaposvár legszélén, az új lakótelepi részen.
— Az mennyire van messze?
— Lillám, oda a te Leventéd még egy terepjáróval is legalább két órát zötykölődne, ha volna neki terepjárója. Új építésű ház, egy hét múlva adják át. Csupasz falak, betonpadló, kilátás pedig egy ugyanolyan frissen felhúzott ház tűzfalára. Egyszerűen tökéletes.
Lilla őszintén felnevetett.
— Megvesszük. Intézd el.
Aztán elérkezett a nagy nap. Levente, akit addigra az anyja állandó piszkálódása és a teljes pénztelenség a kétségbeesés szélére lökött, úgy döntött, itt az ideje egy nagylelkű lépésnek. Felhívta Lillát.
— Lilluskám… — kezdte olyan nyekergő hangon, mint egy megázott, sértett kutya. — Szia.
— Szia, Levente — felelte Lilla teljesen nyugodtan.
— Én csak… hát… sok mindent átgondoltam. Rájöttem, hogy ostoba voltam. Anyám sem gonoszságból csinálja, tudod. Az egész csak… féltékenység. Mert te szép vagy. Nagyon szép.
Lilla némán az ég felé forgatta a szemét.
— Levente, mit szeretnél pontosan?
— Én… hiányollak. Téged is, a gyerekeket is… Lilla, hát mi mégiscsak család voltunk. Talán… megpróbálhatnánk újra? Mit szólsz? Én hajlandó vagyok mindent megbocsátani.
Lilla kis híján félrenyelte a kávéját.
— Te megbocsátasz? Nekem? Levente, te tényleg páratlan jelenség vagy.
— Hát… — zavartan köhintett. — Úgy értem, kezdhetnénk tiszta lappal! Te egyedül vagy, én is egyedül vagyok. Együtt viszont erősek lennénk!
„Különösen akkor, ha nálam van a pénz, nálad pedig az étvágy” — gondolta Lilla.
Hangosan azonban csak ennyit mondott:
— Levente, tulajdonképpen én is fel akartalak hívni. Tudnod kell valamit. Kiköltöztem a régi lakásunkból. Eladtam.
A vonal másik végén érezhetően kitört a pánik.
— Hogy… hogy érted, hogy eladtad? És én? És mi lesz… velünk?
— Nyugodj meg, Levente. Mondtam, hogy gondolok a jövőre. Vettem egy új lakást. Pontosabban… — itt tartott egy apró, kiszámított szünetet — vettem neked egy lakást. Ahogy ígértem, volt számodra egy meglepetésem.
Levente hangosan kifújta a levegőt. A „neked” szó valahogy elsiklott a füle mellett. Ő csak annyit hallott meg: „vettem”. Tehát Lilla beadta a derekát. Megértette, ki a férfi.
— Lillám! Kincsem! — ordította bele a telefonba. — Tudtam! Éreztem, hogy nélkülem nem boldogulsz! Hol van? Hol van az új lakásunk? Azonnal indulok!
— Írd fel a címet — mondta Lilla nyugodtan. — Kaposvár, Fényes Jövő utca 1., 3-as épület.