Levente a cím végét már jóformán fel sem fogta. A telefon még a kezében volt, de ő lélekben már úton járt: anyja előszobájában kapkodva rángatta magára a „jobbik” melegítőjét, azt, amelyet ünnepi alkalmakra tartogatott.
— Anya! Anya, hallod?! — kiabálta, miközben majdnem felborította a cipősszekrényt. — Beadta a derekát! Lakást vett nekünk! Én megmondtam! Tudtam, hogy férfi kell ide! Megtörtem!
Erzsébet, aki az utóbbi percekben természetesen az ajtó mellett állt és egyetlen szót sem mulasztott el a beszélgetésből, egyszerre kivirult. Az arca olyan lett, mintha egy rég várt tapsvihart hallana.
— Én is megyek — közölte ellentmondást nem tűrően. — Saját szememmel akarom látni, hogyan hajtotta meg a fejét az a… illatos kisasszony. És a lakást is meg kell néznem. Ki tudja, milyen felújítás kell majd oda.
Nagyjából másfél órával később már a Fényes Jövő utcában álltak. Az 1-es szám nem valami fényűző társasházat takart, hanem egy huszonöt emeletes, szürke betontömböt, amely egy óriási, sáros építési gödör mellett magasodott. A szél vadul cibálta a kabátjukat, a levegőben nedves beton, por és reménytelen új építés szaga keveredett.
Levente elővette a papírfecnire firkantott címet, aztán felnézett az épületre.
— Itt valami nem kerek — morogta.
Erzsébet összehúzta magán a régi, színházi stóláját, amelyet valaha elegánsnak hitt.
— Lehet, hogy ez valami… modern, prémium lakópark? — próbálkozott bizonytalanul, de a hangjában még ő maga sem bízott.
A harmadik épület tizenharmadik emeletén végül megtalálták a megadott ajtót. Az ajtólap olcsónak hatott, mintha préselt papírból készült volna, kívülről műbőrrel borítva. Ráadásul zárva sem volt.
Levente benyomta.
Amit odabent találtak, azt jóindulattal lehetett csak lakásnak nevezni. Egyetlen, tizennyolc négyzetméteres betonüreg tárult eléjük. Vakolat alig, padlóburkolat sehol, a falakból kábelek lógtak, mint elvágott idegek. A sarokban, ahol egyszer majd talán fürdőszoba lesz, magányosan állt egy olcsó vécécsésze. A szoba közepére valaki felállított egy kempingágyat, rajta gyerektakaróval, amelyen kisautók sorakoztak. Mellette műanyag hokedli, azon pedig egy filléres, pezsgőnek csúfolt ital és két átlátszó műanyag pohár.
A ferde betonfalon egy A4-es papírlap lógott. Vastag filccel ennyi állt rajta:
„Boldog lakásavatót!”
Levente úgy bámulta a helyiséget, mintha valaki arcul ütötte volna.
— Ez meg mi a fenének számít? — préselte ki magából. — Raktár? Kamra? Lilla! Hol vagy?! Ez valami tréfa?
Ekkor mögöttük megmozdult az ajtó. Lilla lépett be. Elegáns kabátot viselt, és körülötte ott lebegett a Patou „Joy” finom, drága virágillata. A kezében iratmappát tartott.
— Meglepetés — mondta könnyed mosollyal.
Erzsébet hangja sivítva hasított a levegőbe.
— Mi ez az egész?!
— Ez, Erzsébet asszony, egy lakás — felelte Lilla nyugodtan. — Stúdiólakás.
— Kinek? A takarítónőnek?! — Levente arca lassan elsötétült. Kezdte felfogni, hogy a nagy győzelme erősen cementporos ízű.
— Neked, Levente — Lilla letette a mappát a kempingágyra. — Ez a tiéd.
Levente vadul kikapta belőle az iratokat. Adásvételi szerződés. Vevő: Lilla. A következő dokumentum: ajándékozási szerződés. Megajándékozott: Levente. Tulajdonos: ő.
— Hogyhogy… az enyém? — dadogta. — És a közös lakásunk?
— Olyan nincs, hogy közös — mondta Lilla halkan, de minden szava pontosan talált. — Van az enyém. És mostantól van a tiéd. A régi panelből megkaptad a részedet, igaz? Másfél milliót. Te pedig azt szépen „befektetted”. Legalábbis gondolom.
— Befektettem! — csattant fel Levente. — De te azt mondtad, hogy…
— Én csak arra jutottam — vágott közbe Lilla —, hogy egy magát családfőnek nevező férfi mégsem lakhat örökké az anyukájánál. Az nem túl tekintélyes, nem igaz? Ezért abból az örökségből, amelyre annyira fájt a fogad, vettem neked egy külön ingatlant. Pontosan azt kaptad, amit akartál: saját lakást. Most már valóban önálló vagy. Igazi, kelendő vőlegény. Akár a csomagolórészlegről is hozhatsz ide hölgyvendégeket.
Ettől Levente elvesztette az önuralmát.
— Mit tettél?! — üvöltötte, és vörös arccal Lilla felé lépett. — Te bezártál engem egy betonodúba?! Magadnak meg megtartottad a palotát?! Te… te csaló vagy!
Lilla meg sem rezzent. Egyetlen lépést sem hátrált. A tartása olyan volt, mintha láthatatlan páncél védené.
— A szavaiddal bánj óvatosan, Levente. Én ajándékba adtam neked ezt a lakást. Jogi értelemben azon a másfél millión kívül semmivel nem tartoztam neked. Mégis úgy döntöttem, nagyvonalú leszek. Te szereted a nagy gesztusokat, nem?
— Én ezt nem hagyom! — hörögte Erzsébet. — Bíróságra visszük! Kirabolta a fiamat! Ez a nő…
— Tegye meg nyugodtan — fordult felé Lilla. — Csak kíváncsi lennék, pontosan mit kérne a bíróságtól. Hogy kötelezzék a volt menyét arra, hogy ne stúdiólakást ajándékozzon a fiának, hanem penthouse-t? Attól tartok, ezen még a jegyzőkönyvvezető is elmosolyodna. Maga színházi ember volt, ugye? Akkor képzelje el úgy, mint egy darab végét. Zárójelenet: anya és fia saját tulajdonú ingatlanban állnak. Függöny.
Levente hol a nyers betonfalakat nézte, hol Lillát. Most értette meg igazán, hogy vesztett. Nem egyszerűen alulmaradt, hanem elegánsan, hidegen és tökéletes pontossággal tették helyre. Drága parfümillatban, makulátlan iratokkal, mosolyogva.
— Én… én… — kereste a szavakat, de egy sem jött. Hirtelen felkapta a hokedliről az olcsó pezsgőt, megpróbálta kinyitni, ám a dugó nem engedett. Dühében a falhoz vágta az üveget. Az szilánkokra robbant, a ragacsos hab pedig visszafröccsent rá, végigcsorgott az arcán és a melegítőjén.
— Tessék — jegyezte meg Lilla. — Megvolt a lakásavató. Most már irányíthatsz, Levente. Birtokolhatsz. Nem erre vágytál? Te vagy itt a főnök. Íme, a birodalmad: tizennyolc négyzetméter.
Aztán Erzsébetre pillantott.
— Magának pedig külön köszönöm, rendező asszony. Olyan nagyon szerette volna, hogy Levente gazdag és független legyen. Nos, független lett. Tőlem mindenképpen.
Lilla kilépett a folyosóra, és magukra zárta az ajtót. A kulcsot kívül hagyta a zárban.
Amikor a lift lefelé vitte, hosszú idő óta először nevetett fel igazán. Nem gonoszul. Nem bosszúéhesen. Hanem könnyedén, felszabadultan, mintha végre letett volna egy mázsás terhet.
Odafent Levente és Erzsébet kettesben maradtak a betonkalitkában.
— Te szerencsétlen! — zokogta Erzsébet, majd lehuppant a kempingágyra. Az ágy azonnal összecsuklott alatta. — Ostoba vagy! Mindent elrontottál! Mondtam, hogy az én nevemre kellett volna íratni! Én tudtam volna, hogyan kell bánni vele!
— Anya, elég már… — nyögte Levente, miközben a ragadós italt próbálta letörölni az arcáról. Végül leguggolt a fal mellé. Körülötte friss beton, hideg huzat és teljes vereség szaga terjengett.
Eltelt egy év.
Lilla „Intonáció” nevű butikja szépen gyarapodott. A gyerekei jól érezték magukat a saját otthonukban, mégis minden hétvégén nála kötöttek ki: együtt ebédeltek, nevettek, meséltek, és a lakás újra megtelt élettel. Gabriella időközben férjhez ment egy tisztességes özvegyemberhez, és az ügyfélszolgálati központban dolgozott tovább — ahogy ő mondta, nem a pénzért, hanem „szívből”.
Levente maradt a stúdióban. Valamiféle házi felújításba kezdett: innen-onnan összeszedett maradék csempét, kidobott laminált padlót, fél vödör festéket. Ami másnak hulladék volt, abból próbált otthont barkácsolni. Egy idő után beköltözött hozzá az egyik csomagoló lány is. Gyakran veszekedtek. Olyan hangosan, hogy az egész emelet tudta, mikor fogyott el a pénz, ki nem mosogatott el, és ki kinek tette tönkre az életét.
Erzsébet nemigen látogatta a fiát. A szomszédainak azt mesélte, hogy az ő „Levije” külföldre ment, komoly üzleti ügyek miatt. Csakhogy a környékbeliek reggelente rendszeresen látták Leventét a buszmegállóban, amint álmos arccal a baromfifeldolgozó felé tartó járatot várta.
Lilla néha elhajtott a Fényes Jövő utca környékén. Ilyenkor egy pillanatra mindig odanézett arra a komor, szürke toronyházra, és elgondolkodott.
Milyen különös is az élet. Néha elég egyszer nem azt tenni, amit „illik”, hanem azt, ami helyes — és az igazság végül magától megtalálja a pontos címet. Még akkor is, ha ez a cím történetesen a Fényes Jövő utca tizenharmadik emeletén van.