Nemigen találta a szavakat arra, hogyan is mondhatná el: életében talán először érezte azt, hogy valóban lélegzik. Úgy, hogy közben senki elvárásai nem nehezednek a vállára.
A tél elején új munkatárs került az osztályra: Levente. Magas volt, kissé esetlen mozgású, de a tekintete barátságos meleget árasztott, a humora pedig pillanatok alatt oldotta a feszültséget. Nem faggatta Lillát arról, van-e párja, és soha nem tett megjegyzéseket arra, hogy „ideje volna már megállapodni”. Egyik nap egyszerűen letett az asztalára egy fánkot.
— Ma megint nem ebédeltél — mondta könnyedén. — Cukor nélkül az agy is lassabban kapcsol.
Később egy közeli élelmiszerboltban futottak össze. Akkor derült ki, hogy szinte egymás mellett laknak, csak két szomszédos házban. Levente éppen egy óriási zsák macskaeledelt cipelt.
— Három macskám van — vallotta be zavartan mosolyogva. — Az egyiket menhelyről hoztam, aztán nem bírtam megállni, hogy ne hozzak még kettőt.
Lilla maga is meglepődött, milyen könnyen kezd beszélni mellette. Elmesélte neki Erzsébet nénit, a Debrecenbe költözést, és azt a régi félelmét is, hogy egyszerűen csak önmaga legyen. Késő estig ültek a ház előtti kis park egyik padján. Dideregtek, mégsem akartak felállni, mert valami ritka és törékeny közelség született közöttük: az érzés, hogy kimondhat bármit, és nem ítélik el érte.
A hétvégék lassan közös ritmusra váltottak. Télen hógolyóztak Debrecen csendes utcáin, furcsa reggeliket kísérleteztek ki, régi filmeket néztek egy takaró alá bújva. Levente megpróbálta megtanítani snowboardozni, Lilla pedig cserébe grafikai szerkesztőprogramokat mutatott neki. Közben mindketten valami sokkal fontosabbat tanultak: azt, hogyan lehet valakiben újra megbízni.
Tavasszal Levente elvitte őt bemutatni a szüleinek. Lilla szorongott, mert a múlt megtanította rá, milyen fájdalmas tud lenni mások véleménye. Levente édesanyja azonban minden körítés nélkül magához ölelte.
— Milyen kedves lány vagy — mondta őszintén. — És mennyi értelem van a szemedben. Leventének hatalmas szerencséje van veled.
Aznap este a verandán teáztak, amikor Levente apja váratlanul megkérdezte:
— Miért éppen Debrecent választottad?
Lilla megmerevedett, de a férfi szelíden folytatta:
— Én is otthagytam egyszer mindent, és új helyen kezdtem elölről. Életem egyik legjobb döntése volt. Néha az embernek saját magát kell kimentenie, igaz?
Nyáron összeházasodtak. Nem szerveztek pompás lakodalmat, nem volt nagy felhajtás: bementek az anyakönyvi hivatalba, aláírták a papírokat, utána pedig a barátaikkal piknikeztek a Tisza-parton, Szolnoknál. Lilla édesanyja Budapestről vonattal érkezett, és könnyes szemmel ölelte meg mindkettőjüket.
— Olyan boldognak látszotok…
Erzsébet néni természetesen nem hagyta szó nélkül a dolgot. Egymás után küldte a felháborodott üzeneteket: „Még a saját esküvődre sem hívtad meg a családot! Már szégyenérzeted sincs? Legalább fehér ruhád volt? Vagy a mai divat szerint farmerben mentél férjhez?”
Lilla nem írt vissza. Valóban a kedvenc farmerját viselte, amelyet saját kezű hímzés díszített, hozzá fehér blúzt és mezei virágokból font koszorút. Számára ennél tökéletesebb nem is lehetett volna.
Az édesanyja egy teljes hetet töltött Debrecenben. Egyik este, amikor hármasban ültek Leventével a lakás erkélyén, váratlanul megszólalt:
— Beiratkoztam egy színjátszó stúdióba.
— Tessék? — Lilla kis híján magára borította a teáját.
— Egyelőre csak beszédtechnika órákra járok — mosolygott az anyja. — De tudod… olyan, mintha végre szárnyakat kapnék.
Egy darabig csendben figyelték, ahogy a nap fénye lassan eltűnik a háztetők mögött.
— És Erzsébet néni tud róla? — kérdezte Lilla óvatosan.
— Egy szót sem szóltam neki — felelte az anyja huncut kacsintással. — Tanulom tőled, hogyan kell szabadnak lenni.
Ősszel Lillát előléptették: a cégnél ő lett a művészeti vezető. Most már nemcsak feladatokat kapott, hanem saját csapatot irányított.