Önálló tervei születtek, felelősséget vállalt eredményekért és hibákért egyaránt. Lassan megtanulta, hogy a „nem” nem bűn, ha a lelke határokat kér, és az „igen” sem gyengeség, ha valóban azt súgja a szíve.
Levente minden döntésében mellette állt. Amikor Lillát elbizonytalanította a felelősség, ő csak magához húzta, és halkan ennyit mondott:
— Képes vagy rá. Kevés nálad erősebb embert ismerek.
És Lilla újra meg újra bebizonyította, hogy igaza van.
Decemberben üzenet érkezett Nórától, az unokatestvérétől: „Azt hiszem, igazad volt, amikor eljöttél. Én is szeretném megkeresni a saját utamat. Anya teljesen kiborult, mert szerinte rendes lány nem készül színházi rendezőnek. Csakhogy én már nem akarok kizárólag ‘rendes’ lenni. Boldog szeretnék lenni.”
Lilla elmosolyodott, aztán visszaírt: „Gyere. Csak ne verd nagydobra Erzsébet néni előtt. A döntés a tiéd lesz. És mellesleg van nálam egy üres kanapé.”
Nóra egy héttel később meg is jelent: a hátán hátizsák, a szemében egyszerre rémület és várakozás. Azon az estén sokáig nem aludtak. Beszéltek álmokról, választásokról, arról, hogy mindenkinek joga van a saját életéhez. Arról is, hogy a család nem kizárólag azokból áll, akik felneveltek minket, hanem azokból is, akik mellettünk állnak, amikor növekedni próbálunk.
— Tudod — suttogta Nóra lefekvés előtt — régebben azt hittem, önző vagy. Most már látom, hogy csak volt bátorságod.
Tavasszal Lilla megtudta, hogy gyermeket vár. Nem tervezgették hónapokig, nem számolgattak előre. Egyszerűen így alakult, mintha az élet csendben jelezte volna: most jött el az ideje.
Erzsébet néni valahonnan mégis értesült róla, feltehetően közös ismerősök révén. Két évnyi némaság után váratlanul telefonált.
— Na végre, észhez tértél, és rendes életet kezdtél! — közölte ünnepélyes hangon. — Én megmondtam neked, hogy egy nő legfőbb hivatása…
Lilla szelíden, de határozottan közbevágott:
— Erzsébet néni, nem tértem észhez, és nem kezdtem „rendes” életet. Egyszerűen élek. Nem azért lesz gyerekem, mert valaki szerint így illik, hanem azért, mert én így szeretném. És úgy fogom nevelni, ahogyan helyesnek érzem.
— Hogy merészeled… — csattant fel a néni.
— Igen, merem — felelte Lilla nyugodtan. — És tudod, mi az érdekes? Hálás vagyok neked.
— Nekem? Ugyan miért? — kérdezte Erzsébet néni meghökkenve.
— Mert megmutattad, milyen emberré nem akarok válni. Minden szúrásod egy kicsit erősebbé tett. Minden ítéleted csak megerősített abban, hogy a saját utamat kell járnom. Ezért köszönettel tartozom.
Azzal letette a telefont.
Mostanában esténként Leventével kiülnek az erkélyre. Teát kortyolgatnak, és terveket szövögetnek: utazásokról, a készülő gyerekszobáról, arról, hogyan fogják megtanítani a gyermeküknek, hogy nem kell mások kedvéért elárulnia önmagát. Lilla anyja havonta meglátogatja őket; amatőr színjátszóként szerepel, és olyan fény árad belőle, mintha éveket fiatalodott volna. Nóra felvételt nyert rendező szakra, és már a saját rövidfilmjein dolgozik. Erzsébet néni pedig… nos, mindenkinek megvan a maga útja.
Van, hogy messzire kell mennünk ahhoz, hogy végre felismerjük, kik is vagyunk igazán. Előfordul, hogy régi kötelékeket kell elengedni, mert csak így születhet valami őszintébb és élőbb. És néha mindössze annyit kell tennünk, hogy engedélyt adunk magunknak az önazonosságra — akkor is, ha ez másoknak kényelmetlen.
Lilla gyakran gondol arra a lányra, aki két évvel korábban elhagyta a városát, mert nem bírta tovább idegen elvárások súlyát cipelni. Mennyire félt, mennyire elveszettnek érezte magát. Ha most üzenhetne neki a jövőből, csak ennyit mondana: „Tarts ki, kicsim. Minden jóra fordul. Sokkal jobbra, mint most hinnéd.”
Aztán végigsimítja már szépen gömbölyödő hasát, és halkan odasúgja:
— Téged pedig, kisfiam vagy kislányom, soha senki nem fog rákényszeríteni arra, hogy mások szerint legyél „helyes”. Ezt megígérem.