— Látod ezt? — Lilla felpattant az asztaltól, a széke hangos csattanással csúszott hátra a padlón. — Te is látod, mit művelnek velem? És te… te még csak mellém sem állsz.
— Na, tessék, már megint kezdődik — forgatta a szemét Nóra. — Mindig bolhából csinál elefántot. Kövér hisztérika.
Ez a szó úgy vágta arcul Lillát, mintha pofont kapott volna. A férjére nézett. Levente összehúzódva ült a helyén, és makacsul a tányérját bámulta, mintha abban keresne menedéket.
Abban a pillanatban Lilla három éve gyűjtögetett, szinte angyali türelme végleg darabokra tört.
— Elég — mondta halkan, mégis olyan hangon, hogy a konyhára pengeéles csend ereszkedett. — Mindenki kifelé.
— Tessék? — ráncolta a homlokát Erzsébet.
— Azt mondtam, takarodjatok innen! — kiáltotta Lilla, felkapta a sótartót, és teljes erőből a falhoz vágta. Az üveg apró szilánkokra robbant, a fehér szemcsék szétpermeteződtek a tapétán. — Kifelé a lakásomból! Te is, Levente! Hallod? Te is! Nem leszek tovább a cselédetek, sem a bokszzsákotok!
— Lilla, nyugodj meg, ez az én lakásom…
— Akkor én megyek el! — vágta rá, majd az órára pillantott. Már közeledett az éjfél. Egyetlen mozdulattal zacskóba pakolta az asztalon maradt, még menthető ételeket.
Aztán bement a hálószobába, lerántotta a fogasról a vastag kabátját, belebújt a csizmájába, felkapta a táskáját és a kulcsait. Levente megpróbálta megfogni a könyökét, de Lilla olyan pillantást vetett rá, hogy a férfi azonnal hátrált egy lépést.
— Válassz — mondta az ajtóból visszafordulva. — Vagy én. Vagy ők.
— Lilla, most komolyan, miért kell elrontani a szilvesztert? — nyögte ki Levente ugyanazt a mondatot, amely mögé mindig elbújt.
Lilla keserűen elmosolyodott, megszorította a táskája fülét, és kilépett a lépcsőházba. Alig telt el egy perc, máris kihallatszott a lakásból Erzsébet rikácsolása: „Elmebeteg! Hála az égnek, végre elment! Levente, nehogy utána merj rohanni!”
Levente nem rohant.
Lilla taxit hívott, és éppen csak sikerült hazaérnie a saját lakásába, hogy ott, egyedül érje az új év első pillanata.
A válásuk csendben és gyorsan lezajlott. Lilla maga adta be a papírokat. Nem kért vagyonmegosztást, nem vitatkozott semmin: megjelent, aláírta, majd távozott.
Levente az utolsó tárgyalásra sem ment el. Csak egy üzenetet küldött: „Ne haragudj, bent tartottak a munkahelyemen.” Lilla elolvasta, fáradtan kifújta a levegőt, aztán kitörölte a férfi számát.
Az első három hónap kegyetlen volt. Éjszakánként sírt a kis garzonjában, süteményekkel próbálta betömni a benne tátongó ürességet, de aztán lassan összeszedte magát.
Az étteremben felajánlották neki a séfhelyet. A kollégái tisztelték, a férfi felszolgálók gyakran bókoltak neki, ő azonban senkire sem figyelt igazán.
Eltelt egy év. Aztán még fél. Lilla hetvenöt kilóra fogyott. Nem erőltette, nem számolgatta mániákusan a kalóriákat; egyszerűen csak békésebb lett az élete, és a napjai végre kiszámítható rendben teltek.
Vett magának egy új ruhát, élénkpirosat, mert aznap este az egyik munkatársa születésnapjára készült.
Meleg júliusi alkony volt, az ablakon túlról kabócák ciripelése szűrődött be, amikor megszólalt a telefonja. A szám nem volt elmentve, mégis azonnal felismerte. Erzsébet hívta.
— Halló — szólt bele Lilla óvatosan.
A vonal túlsó végén zokogás tört fel. Nem színpadias hüppögés volt, hanem valódi, fulladozó sírás, csuklásokkal.
— Lillácska… drága Lillám… bocsáss meg nekem, az ég szerelmére, kérlek, bocsáss meg!
Lilla eltartotta a telefont a fülétől, és úgy meredt rá, mintha az hirtelen élő varanggyá változott volna. Aztán lassan visszaemelte.
— Erzsébet asszony? Maga az? Mi történt?