— Ostobák voltunk! Két vén bolond! — szakadt fel Erzsébetből a zokogás. — Lillácska, menj vissza Leventéhez! Tönkremegy nélküled! Te voltál a legjobb meny, aki csak létezhetett! Aranyból voltál, nem is asszonyból!
Lilla lassan leült az ablakpárkány szélére. Különös módon a szíve nem ugrott meg, nem szorult össze, még csak gyorsabban sem vert.
— Mondja el rendesen — felelte szárazon. — Mi történt?
Erzsébet asszony a könnyeivel küszködve, egymásba botló mondatokban öntötte rá az egészet. Kiderült, hogy Levente a válás után ugyan egy ideig látványosan szenvedett, ám fél év sem telt bele, és megismerkedett Viktóriával, aki tíz évvel idősebb volt nála.
Viktóriának volt egy lánya is, Vivien, tizennyolc éves, feltöltött szájjal, drága táskával, olyan arckifejezéssel, mintha a világ tartozna neki valamivel.
Eleinte Erzsébet és Nóra még örültek is. „Na és, hogy idősebb? Legalább mutatós nő, nem olyan, mint az a te pufók Lillád” — mondogatták egymásnak elégedetten.
Csakhogy Viktória nem Lilla volt. Nem főzött nekik ebédet, nem tűrte, hogy előzetes jelzés nélkül beállítsanak, és nem hajlongott előttük hálás mosollyal.
Már az első héten kicseréltette a zárat a bejárati ajtón. Amikor Erzsébet felháborodva követelte az új kulcsokat, Viktória nyugodtan, szinte kedvesen válaszolt:
— Erzsébet asszony, ez Levente és az én otthonom. Itt mi ketten élünk. Magánéletünk van, érti? Részt szeretne venni benne? Nem? Akkor a kapukulcsot megkapják, de mielőtt jönnének, legalább egy órával telefonáljanak.
— Kidobott minket! — sírta Erzsébet a telefonba. — El tudod képzelni, Lilla? Egyszerűen kidobott! Azt mondta, ha még egyszer hívatlanul betoppanunk, rendőrt hív, és feljelent minket magánlaksértésért!
Lilla szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Gondolatban őszintén megtapsolta ezt a Viktóriát. De a történet java csak ezután következett.
Augusztusban Petra, Levente mostohalánya születésnapot ünnepelt. Viktória hatására Levente úgy döntött, igazán nagyvonalú lesz: egy új Kia Rio kulcsát adta át a lánynak.
Hitelre vette az autót, és hónapról hónapra fizette egy idegen lány kocsiját, miközben a saját anyja és a húga otthon ültek a lakásukban, sértetten, önmagukat sajnálva.
— Lilla, kérlek, gyere vissza — könyörgött Erzsébet. — Levente boldogtalan. Az a nő naponta nyúzza, nem engedi, hogy rendesen találkozzon velünk. Mi Nórával mindig szerettünk téged!
— Szerettek? — kérdezte Lilla halkan. — Úgy szerettek, hogy éveken át mérgezték az életemet, és kövér hisztérikának neveztek?
— Megváltoztunk! Most már mindent értünk!
— Nem, Erzsébet asszony. Maga nem azért akarja, hogy visszamenjek, mert szeret. Hanem azért, mert én tűrtem. Mert rajtam lehetett taposni. Most viszont magukon taposnak. Kellemetlen, igaz? Ezt hívják következménynek. Arassák le, amit elvetettek. Én pedig sok türelmet kívánok az új menyükhöz és az új unokájukhoz. Remélem, bőven jut majd maguknak sóból és cukorból is. Viszontlátásra.
Letette a telefont, letiltotta a számot, majd lenémította a készüléket.
Aznap este Lilla a tükör előtt állt, vörös ruhában. Pufók? Igen. De milyen gyönyörűen pufók. Harminckét évesen végre királynőnek érezte magát.
Nem volt több anyósi parancs, nem volt gyáva, rongyként hajladozó férj, nem volt mérges nyelvű sógornő. Csak egy vacsora egy szép étteremben, a saját lakása, és az élete, amely végre kizárólag az övé volt.
A város túlsó végén pedig, egy kopott panelház egyik lakásában két nő sírt, és átkozta azt a napot, amikor sóval szórták meg valaki más salátáját.
Mert mostanra az ő életüket hintették be sóval, egészen a fejük búbjáig. És Lilla úgy érezte, ennél igazságosabb fogást még soha nem tálalt fel senkinek.