Lilla remegő kézzel elővette a telefonját, és elsőként Zoltánt próbálta hívni.
— A hívott előfizető jelenleg nem kapcsolható — közölte vele a gépi hang rideg egyhangúsággal.
Ettől még jobban összeszorult a gyomra. Egy pillanatig tanácstalanul nézte a kijelzőt, aztán átváltott a lánya számára.
— Réka, hol van apád? — kérdezte, amint a lány felvette. — Nem veszi fel, egyszerűen nem tudom elérni.
A hangjában ott bujkált a feszültség, Réka pedig azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben.
— Itthon van, a tévé előtt ül — felelte gyorsan, majd már kiabált is a nappali felé: — Apa! Anya hív!
— Már megint mi kell neki? — hallatszott Zoltán ingerült morgása a háttérből, aztán kelletlenül beleszólt: — Igen?
— Megoperálnak — mondta Lilla. A félelme addigra haraggá keményedett benne. Legalább egyetlen kedves szót, egy parányi együttérzést várhatott volna attól az embertől, akivel leélte az életét.
— Nahát, remek. És én ezzel mit kezdjek? — vetette oda Zoltán szinte oda sem figyelve. A figyelme láthatóan sokkal inkább a képernyőn vonuló, fürdőruhás nőkön járt.
— Amíg Réka egyetemen van, megoldod magadnak az ételt — mondta Lilla élesen. — Nem fogod őt ugráltatni.
— Miért pont én főzzek? Én is dolgozom! Nehogy már háztartási alkalmazott legyek a saját lakásomban! — méltatlankodott a férfi.
— Zoltán, ez most nem vita tárgya — Lilla hangja hirtelen olyan hideggé vált, hogy a férje egy másodpercre elhallgatott. — Rékának vizsgaidőszaka van. Most az a legfontosabb, hogy jól teljesítsen. Te pedig, ha nagy nehezen sikerül, néha felemelheted magad abból a fotelből.
Ha a lányáról volt szó, Lilla nem ismert tréfát.
— Jól van már, jól van — dünnyögte Zoltán, majd minden további szó nélkül bontotta a vonalat.
A beavatkozás után Lillának pihenésre és felügyeletre volt szüksége, ezért még néhány napig a kórházban tartották. Ezalatt Zoltán egyszer sem jelentkezett. Nem telefonált, nem kérdezett felőle, és természetesen látogatóba sem ment. Réka viszont nap mint nap megjelent nála, és mindig vitt valami apróságot, amit az orvos engedélyezett.
— Kicsim, itt nem éheztetnek ám — próbált tréfálkozni Lilla, bár a szeme elárulta, mennyire jólesik neki a gondoskodás. — De az egyetemmel mi lesz? Hogy jut időd mindenre?
— Ne félts, anya, napelemmel működöm — mosolygott Réka erőltetetten.
Nem akarta elmondani neki, hogy már hazamenni sincs kedve. Az apja teljesen elengedte magát, mintha Lilla távollétével minden kötelesség is megszűnt volna körülötte. A kanapéról is alig mozdult fel. Réka akaratlanul is felidézte azt az egy hetet, amit az anyja nélkül töltöttek otthon.
— Kislányom, néztél már a mosogatóba? — szólt rá Zoltán egyik este, amikor Réka hazaért. — Egyetlen tiszta tányér sincs. Talán ideje lenne rendet rakni. És ne kezdd megint azzal, hogy tanulnod kell!
Máskor a szobájából ordított ki:
— Réka, borzasztóan el vagyok havazva! Dobj össze valami ennivalót, mondjuk gombócot! Fontos dolgom van!
Réka csendben odalépett mögé, és meglátta, miféle „fontos dologról” van szó: apja éppen számítógépes játékkal játszott. Amikor észrevette, hogy a lánya ott áll, kapkodva bezárta az ablakot, és pillanatok alatt táblázatok, grafikonok meg számok kerültek a képernyőre. Rékában csak még magasabbra csapott a düh.
— Legalább egyszer bemehetnél anyához — mondta visszafogottan, bár legszívesebben kiabált volna.
— Minek menjek? Te úgyis mész — vont vállat Zoltán. — Ketten minek álljunk ott az ágya mellett? Még a végén elhiszi, hogy valami királynő, akinek minden óhaját lesni kell. Különben is, túl sokat időzik bent. Műtét, ugyan már! Otthon is bevehette volna a gyógyszereit.
— Jelenleg úgy látom, inkább én lesem a te óhajaidat — csattant fel Réka. — Komolyan nem értem, anya hogy bírta ezt melletted ennyi éven át!
— Mi van, kinyílt a szád? — Zoltán arca elsötétült. — Talán most te akarsz engem nevelni? Ha nem tetszik, tudod, hol az ajtó! Etetve vagy, itatva vagy, taníttatva vagy…
— Én is tanulok, ha esetleg elfelejtetted — vágott közbe Réka. — Ráadásul ösztöndíjjal. Az ajtót pedig pontosan tudom, hol találom. Amint munkát kapok, egyetlen nappal sem maradok tovább ebben a házban.
— Persze, persze — húzta gúnyos mosolyra a száját az apja. — Kíváncsi leszek, egy hét múlva hogyan könyörögsz majd, hogy visszajöhess. Addig viszont, amíg itt laksz, hozz nekem egy kávét.
Réka mindezt nem akarta Lilla fejére zúdítani. Nem akarta felzaklatni, hiszen még a végén idő előtt haza akarna menni a kórházból.