Attól csak még nagyobb baj lenne.
— És apád? Tényleg annyira leköti valami, hogy egyszer sem jutott be hozzám? — Lillát ez a kérdés már napok óta mardosta, amióta a kórházi ágyban feküdt. Halványan elmosolyodott. — Nem vagyok ragályos beteg.
— Le sem lehet robbantani a gép elől — felelte Réka. Nem hazudott, csak nem mondta el a teljes igazságot.
— Mások férjei naponta többször is beugranak a feleségükhöz — suttogta Lilla a lányának. — Már meg is kérdezték tőlem, hogy egyáltalán van-e férjem, mert még senki nem látta.
— Jobb volna, ha nem is lenne — csúszott ki Réka száján.
Azonnal elhallgatott, de a mondatot már nem lehetett visszaszívni.
— Most pedig szépen elmondasz mindent — komorodott el Lilla.
Réka abban a pillanatban megbánta, hogy nem tudta tartani a száját. Mégis tisztában volt vele: az anyja addig nem hagyja békén, amíg ki nem szedi belőle az igazat. Így hát elmesélte, hogyan viselkedik otthon az apja.
— Te hogy bírod ezt mellette? — kérdezte végül Réka, és fürkészve nézte az anyja arcát, hátha kiolvashatja belőle, mit gondol. Lilla tekintete elrévedt, mintha magában mérlegelne valamit.
— Tudod mit? Menj át egy időre a nagymamádhoz — mondta aztán, és gyengéden megsimította Réka kezét. — Én hazamegyek, aztán kitalálunk valami megelőző kezelést erre az egészre.
— De te hogy maradsz vele kettesben? Hiszen semmire sem lehet rávenni! — döbbent meg Réka. — Úgy tesz, mintha rajta kívül senki nem létezne a világon.
— Majd kiderül, mennyit ér neki a családja — felelte Lilla már sokkal határozottabban. — Ha nem történik változás, akkor keményebb eszközökhöz nyúlunk. Te pedig még ma menj a nagymamádhoz. Hadd maradjon egyedül néhány napra. Mondd neki, hogy külföldi gyakorlatotok lesz.
Lilla végül összesen egy hetet töltött a kórházban. Réka három nappal azelőtt költözött át a nagymamájához, hogy az anyját hazaengedték volna.
Amikor Lilla belépett a lakásba, egy feldúlt Zoltán fogadta.
— Mégis miféle hülyeség ez? Milyen külföldi gyakorlatuk van a hallgatóknak? — zsörtölődött, mintha a frissen hazatért felesége tehetne mindenről. — Se asszony, se gyerek itthon!
— Valami gond van? — kérdezte Lilla békés mosollyal. — Nincs, aki kiszolgálja őfelségét? Most nincs erőm erkölcsi beszédet tartani neked. Az orvos világosan megmondta: pihennem kell, és nem idegeskedhetek. Ha nem így lesz, megint a kórházban kötök ki, és akkor nem biztos, hogy csak egy hétre.
Ezzel bement a hálószobába, megigazította az ágyneműt, lefeküdt, és magához vette a könyvét.
— Ezt most nem értem. Miért fekszel le? — Zoltán láthatóan nem tudta hová tenni a felesége viselkedését. — Itthon semmi nincs, még egy falat ennivaló sem!
— Most már hallani sem hallasz? Lusta, süket és önző is lettél egyszerre? — Lilla felpillantott a könyve fölül. — Az előbb mondtam, hogy nem szabad felhúznom magam. A háztartás pedig, ahogy elnézem, nagyon idegőrlő dolog. Nézd csak meg magad: már attól is majd szétvet a méreg, hogy otthon valamit intézni kell. Menj, szívj egy kis friss levegőt, és közben ugorj be a boltba. Mit ennél vacsorára?
— Piláfot — vágta rá Zoltán szinte gépiesen, még mindig a döbbenettől kábán.
— Remek. Akkor vedd meg, ami kell hozzá — bólintott Lilla. — Mindjárt írok listát.
A telefonján összeállította a hozzávalókat, majd elküldte üzenetben a férjének. Aztán még hozzátette:
— Nekem ilyesmit most nem szabad csinálnom, különben pillanatok alatt visszaesem. Úgyhogy küldök egy másik listát is.
Pár másodperc múlva Zoltán újabb üzenetet kapott. Megnyitotta mindkettőt, és elkerekedett szemmel bámulta a kijelzőt.
— Te teljesen bolondnak nézel? Ez nem bevásárlólista, ez fél áruház! — fakadt ki.
— Jól van, az elsőt akár el is engedheted — vont vállat Lilla nyugodtan. — A másodikat viszont muszáj megvenni. Rendszeresen kell ennem, különben búcsút mondhatok az otthoni pihenésnek, és köszönhetek újra a kórházi ágynak.
— Szóval vagy éhen halok, vagy brokkolit rágcsálok — morogta Zoltán az orra alatt, majd kelletlenül összeszedte magát, és elindult bevásárolni.