Egy jó óra elteltével Zoltán megpakolt szatyrokkal esett be az ajtón. Látszott rajta, hogy a bevásárlás már önmagában felért számára egy kisebb büntetéssel.
— Na, itt van minden. Megvettem, amit kértél. Akkor főzz valamit — mondta kimerülten, és letette a csomagokat a konyha közepére.
— Én most nem állhatok neki — felelte Lilla higgadtan. — Húzódik a sebem, és félek, hogy szétnyílik. Viszont kerestem neked egy egyszerű receptet, már át is küldtem üzenetben.
Zoltán előkapta a telefonját, ránézett a kijelzőre, majd úgy meredt rá, mintha Lilla valami merényletet követett volna el ellene.
— Te most komolyan szórakozol velem? — fakadt ki. — Szerinted én szakács vagyok? Életemben nem csináltam ilyesmit, és nem is áll szándékomban elkezdeni!
— Rendben, akkor ne főzz — vont vállat Lilla. — Kenyeret vettél? Vaj is van? Magadnak készíthetsz pár szendvicset, azt talán meg tudod oldani. Nekem viszont ennem kell. Már a gyomrom is tiltakozik — tette a tenyerét a hasára. — Meghallgatod?
— Ugyan már, hagyj ezzel! — csattant fel Zoltán. — És azzal a káposztával mégis mit kezdjek?
Lilla erre is küldött neki egy rövid útmutatót. Két órával később Zoltán már zöldségpürét és almalét tett elé, a konyhából pedig kellemes, fűszeres rizses étel illata áradt.
— Zoltán, te titokban konyhaművész vagy! — ámult el Lilla, miután megkóstolta az első falatot. — Őszintén mondom, én sem csinálnám jobban.
A férje felvonta a szemöldökét, mintha megsértődött volna, de a szája sarkában már bujkált a mosoly. „Csak nehogy most elbízzam magam, mert a végén minden rám marad” — gondolta. Lilla észrevette a bizonytalanságát, de aznap már nem akarta tovább terhelni.
Másnap reggel azonban hangos tüsszentéssel jelezte, hogy újabb probléma akadt.
— Zoltán, az orvos azt is mondta, hogy legalább egy hónapig nem hajolhatok le. És érzem, hogy tele van a lakás porral — közölte komolyan. — Ideje lenne egy alapos takarításnak. Le kell szedni a függönyöket, ki kell mosni őket, felmosni, a szőnyegeket pedig ki kell porolni.
— Na persze! — nevetett fel Zoltán hitetlenkedve. — Sejtettem, hogy a bevásárlás után rögtön a nagytakarítás következik!
— Jól van, akkor megcsinálom én — sóhajtott Lilla látványosan, majd lassan kikászálódott az ágyból. Bement a fürdőszobába, elővett egy vödröt, és elkezdte megtölteni vízzel.
A következő pillanatban a hasához kapott.
— Jaj!
Zoltán egyből odalépett, kivette a kezéből a vödröt, és óvatosan kitessékelte a fürdőből.
— Azonnal menj vissza pihenni. Nem akarok még egy hónapig egyedül kínlódni veled meg a háztartással.
Lilla alig észrevehető, ravasz mosollyal vonult a konyhába teát készíteni, Zoltán pedig kelletlenül, de nekilátott a munkának.
Estére már alig vonszolta magát. A lakás viszont ragyogott. A függönyök frissen mosva illatoztak, a padló tisztán csillogott, a szőnyegekből pedig eltűnt mindaz, ami az évek alatt beléjük gyűlt — hiszen korábban valahogy sosem adódott alkalom arra, hogy Zoltán valóban kiporolja őket.
— Kérsz egy teát? — kérdezte Lilla kedvesen.
— Hagyjál már a teáddal — morrant fel Zoltán. — A lábamon alig bírok megállni.
— Tényleg? — nézett rá Lilla ártatlan csodálkozással. — Pedig te mondogattad mindig, hogy a házimunka semmiség, könnyű, mint a tollpihe.
— Mondtam, mondtam… — dünnyögte a férje.
— És ez még csak egy olyan nap volt, amikor nem dolgoztál nyolc órát a munkahelyeden, nem ültél négy órát az egyetemen, nem rohantál utána boltba, és nem cipeltél haza telepakolt szatyrokat. Tegnap még két órát a tűzhely mellett is álltál. Nálam ez mindennapos volt: munka, bevásárlás, mosás, takarítás, főzés. Neked pedig mindent odavittem, mindent eléd tettem. Azt hiszem, a lányom kérdése, hogy hogyan bírom még melletted, teljesen jogos volt. Én csak abban reménykedtem, hogy egyszer magadtól is megszólal benned a lelkiismeret. Úgy látszik, ebben tévedtem.
Zoltán hallgatott.
— De legalább most már tudom, hogy remekül boldogulsz — folytatta Lilla nyugodtabban. — Úgyhogy ha fontos neked ez a család, ezentúl megosztjuk a feladatokat. És elfelejted azt a vendéglős stílust, hogy csak csettintesz, én meg rohanok. Most viszont hozok neked teát. Ma tényleg megérdemled.
— Csak teát? — sóhajtott fel Zoltán szomorkásan.
— Egyelőre csak teát — nevetett Lilla. — Félek, hogy szétnyílnak a varrataim.