— Hogyhogy nem? — Levente értetlenül ráncolta a homlokát. — Nincs ketchup? Akkor hozz majonézt.
— Nem. Ezt te már nem fogod megenni.
Nóra előrenyúlt, két kézzel megfogta a kacsás tálat, és felemelte az asztal fölé.
— Hé, megőrültél? — Lilla hátrahőkölt. — Tedd vissza, legalább az almából hadd egyek!
— Az alma is kemény. Még letörik tőle a fogad — felelte Nóra szárazon.
Megfordult, kivitte a kacsát a konyhába, letette a pultra, aztán visszatért az étkezőbe.
Az asztal körül olyan csönd lett, mintha mindenki egyszerre felejtett volna el levegőt venni.
Nóra odalépett Lillához, és felkapta a rákos rétegsalátás üvegtálat. Azt, amelyiknek az imént még „savanyú volt a majonéze”.
— Nóra, neked teljesen elment az eszed? — szólalt meg végre Kinga.
— Csak óvom a gyomrukat, Tamara… vagyis Kinga néni — mondta Nóra, egy pillanatra sem zökkenve ki. — Ilyen silány utánzatot nem szabad enniük.
A salátástál is eltűnt a konyha irányában.
Aztán Nóra visszajött a lazacos tányérért.
— Állj meg! — Levente felpattant a székéről. — Mit művelsz? Azonnal tedd vissza az ételt!
— Ételt? — Nóra megállt, kezében a hallal. — Egy perce még festett, savanyú, száraz szemét volt. Miért kellene ünnepnapon ilyesmivel kínlódniuk?
— Vendégek vagyunk! — visította Lilla. — Hogy viselkedsz, te bolond?
Nóra közelebb lépett hozzá. Lilla úgy simult bele a szék támlájába, mintha attól védelmet remélne.
Nóra lehajolt, és egyetlen mozdulattal elvette előle a saját tányérját is, rajta a félig meghagyott szelet pácolt hallal.
— A vendég azt mondja, hogy köszönöm, aztán megeszi, amit kap. Vagy ha nem ízlik neki, csendben hagyja ott. De ti azért jöttetek, hogy rajtam tapossatok. Ez most nem fog menni.
Kinga tányérja következett. Az anyósa megpróbálta elkapni Nóra csuklóját, de Nóra gyorsabb volt: magához rántotta a tányért, a villa pedig csilingelve zuhant a padlóra.
— Szemtelen liba! — rikácsolta Kinga, az arca vörös foltokban lángolt. — Mi csak udvariasságból jövünk hozzátok! A főztöddel együtt senkinek sem kellesz!
— Akkor menjenek oda, ahol finoman főznek — Nóra a késeket és villákat egy tálcára söpörte. Elvette a kenyérkosarat is. Utána az olívabogyós tálkát.
Az asztal pillanatok alatt kiürült. Csak a szalvéták maradtak rajta, meg néhány üres pohár.
Levente a szoba közepén állt. A nyakán kidagadtak az erek, az arca egészen elsötétült.
— Nóra. Azonnal. Hozd vissza. A kacsát. Az asztalra.
Nóra a konyhaajtóban fordult meg.
— Különben mi lesz, Levente? Elválsz tőlem?
— Én most parancsolom neked! Ő az anyám, ő pedig a húgom!
— Az anyád és a húgod lesétálhatnak a sarki kifőzdébe. Fizetek nekik egy-egy adagot. Abból a száznyolcvanezer forintból, amivel Lilla még mindig tartozik nekem.
Lilla úgy ugrott fel, mintha áramütés érte volna.
— Én neked semmivel sem tartozom! A bátyám megengedte, hogy ne adjam vissza!
Nóra lassan Leventére emelte a tekintetét.
— Megengedte? Az én pénzemből?
Levente félrenézett.
— Nóra, hát neki most nehéz helyzete van… Később akartam elmondani…
A lakásra megint rátelepedett a némaság. Csak a konyhában zúgó hűtő halk moraja hallatszott.
Nóra letette a tálcát az előszobai komódra, odament a szekrényhez, és kinyitotta az ajtaját. Először Kinga bundáját vette ki, és rádobta az egyik üres székre. Utána Lilla pufidzsekije repült mellé.
— Nehéz helyzet? Akkor most még nehezebb lesz. Kifelé.