Kinga lassan feltápászkodott. Ujjai automatikusan a nyakában csillogó aranylánchoz nyúltak, mintha az igazgatásával visszanyerhetné a méltóságát.
— Ezt még meg fogod bánni, te kis semmirekellő — sziszegte. — Levente úgysem marad melletted. Ugye, kisfiam?
A tekintete Leventére tapadt. A férfi idegesen nyelt egyet.
— Nóra, most már túl messzire mész — mondta rekedten. — Kérj bocsánatot anyámtól. Jó, kiborultál, előfordul. Terítsd meg újra az asztalt, aztán felejtsük el az egészet.
— Felejtsük el?
Nóra egészen közel lépett hozzá. Megcsapta Levente olcsó kölnijének szaga, amelyet Kingától kapott a névnapjára.
— Kié ez a lakás, Levente?
A férfi pislogott.
— Hogy jön ide a lakás? Mi egy család vagyunk.
— Ezt a lakást nyolcmillió forintért vettem, még az esküvőnk előtt. Az én nevemen van. Te csak ideiglenes lakcímként vagy ide bejelentve. Márciusban az is lejár.
— Most ezt a fejemhez vágod? — Levente hangja megremegett, és szinte éles nyafogásba csúszott. — Én újítottam fel! Én ragasztottam fel a tapétát!
— A tapéta negyvenezer forintba került. A rokonaid ma legalább kétszázezernyi idegszálamat tépték ki. A kabátodat magad veszed le a fogasról, vagy azt is dobjam utánad?
Levente hátrált egy lépést. A szemében most először igazi félelem villant. Ő ahhoz a Nórához szokott, aki mindent elvisel, aki nem emeli fel a hangját, aki inkább lenyeli a sértést is, csak ne legyen botrány.
— Akkor elmegyek velük — jelentette ki, igyekezve megtartani maradék tekintélyét. — És amíg térden csúszva nem könyörögsz bocsánatért, vissza sem jövök.
— Rendben. Ezt most megjegyeztem. A kulcsokat tedd a komódra.
— Micsoda?
— A kulcsokat, Levente. A komódra. A holmidért holnap bejöhetsz, amikor dolgozom. A dobozokat kiteszem neked az előszobába.
Kinga felkapta a bundáját.
— Gyere, Leventécském. Fulladjon meg a saját kacsájában. Találunk neked egy rendes asszonyt, nem egy ilyen… fennhéjázó nőszemélyt.
Némán öltöztek. Lilla dühösen szuszogott, miközben a sálját a nyaka köré tekerte. Levente teátrálisan a tükrös komódra hajította a kulcscsomót. A fémes csörrenés kellemetlenül hasított bele a csendbe.
— Egy darab hús miatt teszed tönkre a családodat — vetette oda az ajtóból.
— Nem. Csak kitakarítom a lakásomból az élősködőket — felelte Nóra.
Az ajtó becsapódott mögöttük.
Nóra kétszer ráfordította a zárat, aztán még a láncot is beakasztotta.
Az előszobában idegen téli parfüm, nedves kabátok szaga és a feszültség nehéz maradéka lebegett. Homlokát a hideg fémajtónak támasztotta. Egy teljes percig mozdulatlanul állt így, és csak lélegzett.
Aztán visszament a konyhába.
Bekapcsolta a vízforralót. Elővett egy szép porcelántányért, olyat, amelyet különleges alkalmakra tartogatott. Szedett magának a mézes kérgűre sült kacsából, mellé kanalazott a rákos salátából, majd levágott egy vastag szeletet a friss, puha kenyérből.
Leült az üres asztalhoz.
Beleharapott a húsba. A kacsa szinte szétomlott a nyelvén. Tökéletesen sült át, sehol egy száraz falat. A szaft összekeveredett a mézzel és az almával, édes, fűszeres ízt hagyva maga után.
Nóra töltött magának egy pohárral a drága pezsgőből.
Ekkor megrezzent a telefon az asztalon. A kijelzőn ez állt: „Kinga mama”. Alig halványult el a hívásjelzés, már érkezett is Levente üzenete: „Utalj át negyvenezer forintot szállodára. Nem fogok Lillánál a földön aludni.”
Nóra nyugodtan lenyelte a saláta utolsó falatját. Az üzenetet kéretlenként jelölte, majd mindkét számot letiltotta.
Ezután megnyitotta a banki alkalmazást, és pontosan azt a negyvenezer forintot átvezette a saját megtakarítási számlájára.