Gábor erre jó darabig csak hallgatott.
Valahol ennél a pontnál vált világossá, hogy már régen nem a százhúszezer forintról beszélünk.
Nem azt vártam tőle, hogy szakítsa meg a kapcsolatot a nővéreivel, és eszem ágában sem volt előírni neki, hová mehet el és hová nem. Egészen más fájt. Az, hogy amikor a nővéreinek az volt kényelmes, hogy én ne legyek ott, az őt nem zavarta különösebben. Amikor viszont fizetni kellett volna, hirtelen nagyon is eszébe jutottam.
Gábor végül beismerte, hogy erre így egyszerűen nem gondolt.
És talán tényleg ez volt az igazság. Három év alatt annyira berögzült ez a családi szokás, hogy már senkinek sem jutott eszébe előre tisztázni, ki hogyan rendezi majd az éttermi számlát.
Másnap reggel a vita átköltözött a családi csoportba.
Júlia hosszú üzenetet küldött nekem. Lényegében azt írta, hogy direkt pénzzel büntettem meg mindenkit azért, mert engem nem hívtak meg.
Nem válaszoltam neki.
Gábor viszont igen.
Leírta, hogy ő hibázott, amikor belement egy olyan találkozóba, ahol a nővérei férjei ott lehetnek, de a saját felesége nem. Aztán hozzátette, hogy ideje lezárni a régi rendszert az éttermi számlákkal kapcsolatban, és ezentúl mindenkinek előre úgy kell készülnie, hogy a saját részét fizeti.
Mária megpróbálta elsimítani a helyzetet:
– Elég volt már a veszekedésből. Pénzügyekben tényleg az a legegyszerűbb, ha mindenki magáért fizet, és akkor később nincs miről beszélni.
Réka csak annyit írt röviden, hogy érti.
Júlia aznap már nem szólt hozzá többet.
Utána majdnem két hónapig csak akkor beszéltünk egymással, ha muszáj volt. Nem volt nagy jelenet, senki sem rendezett látványos leszámolást, egyszerűen csak megritkultak a beszélgetések.
Aztán eljött Mária születésnapja. Ő maga hívott fel, és meghívott minket egy étterembe. Az asztalnál megint mind a heten ott ültünk.
Az este nyugodtan telt. Júlia eleinte távolságtartó volt, később azért felengedett, és a régi ügyet senki sem hozta szóba.
Amikor elérkezett a fizetés ideje, Gábor magától intett a pincérnek.
– Külön számlákat kérünk, legyen szíves. Nekem, a feleségemnek és anyának egyet, Júliának és a férjének egy másikat, Rékának és a férjének pedig egy harmadikat.
A pincér rákérdezett néhány közös fogásra, Gábor elmondta, melyiket hová írja, majd mindenki megkapta a saját számláját.
Senki nem vitatkozott, és nem kezdődött el az sem, hogy ki kinek utal majd később.
Azóta a családi éttermezéseket mindig így fizetjük.