– Egyelőre – tette hozzá Eszter. – Most ennyi.
Petra abbahagyta a rágást.
– Anya, a hitelhez is kellene még – hajolt közelebb Zoltán. – A törlesztő száztizenkétezer, Petrának levették az óráit, augusztusban meg jön a biztosítás. Legalább havi negyvenezret adhatnál. Egyedül vagy, neked mennyi kell?
– Zoltán – szólt Erzsébet Anna halkan. – Az önerőt én adtam nektek.
– És akkor most ezt kell hallgatnom?
– Kétmillió-négyszázezer forintot. Kétezer-huszonegyben. Apád garázsát eladtam egymillió-nyolcszázezerért, ahhoz tettem hozzá a saját hatszázezremet.
– Ugyan már, az a kétmillió… – Zoltán megrándult. – Mi meg neked… hát vettünk akkor tévét…
Elharapta a mondatot. A csendben hallani lehetett, ahogy Marcell az üvegházban letép egy újabb kacsot.
– Tévét – bólintott Erzsébet Anna. – Negyvennyolcezerért. Születésnapomra. Köszönöm.
– Zoltán – szólalt meg Eszter nagyon csöndesen.
– Mi az, hogy Zoltán? Én csak a tényeket mondom. Anya, ez így kényelmetlen. Hol a te neveden van, hol majd nem. Normális emberek ezt előre elrendezik.
– Normális emberek – ismételte Erzsébet Anna.
Petra letette a villát a tányér mellé. Nem emelte fel a hangját, mégis mindenki meghallotta.
– Zoltán, menjünk. Marcell, gyere ki az üvegházból.
– Hová mennénk? Marcell két hétig nálunk lett volna…
– Marcell velem jön.
Gábor hirtelen felélénkült, ide-oda lépett az asztal körül.
– Na, elég már, minek ez az egész. Eszter, anya, ugyan már. Család vagyunk. Együk meg inkább a fasírtot.
Judit mindeddig egyetlen szót sem szólt. Fogta az üveget, kitette az előszoba ablakpárkányára, aztán elindult a saját kiskapuja felé.
A fasírt végül elfogyott. A beosztás ott maradt az asztalon: négy rubrika, mindegyikben egy név.
Hétfőn Erzsébet Anna hatkor kelt. Megöntözött mindent, majd elővette a szekrényből a borítékot: anyakönyvi papírok, tulajdoni lapok, útlevél, Péter számlái, amelyeket tizennégy év alatt egyszer sem dobott ki. A busz hét negyvenkor indult, a városig egy óra húsz perc volt az út.
Juditnak csak ennyit mondott:
– Be kell mennem ügyet intézni. Délben locsold meg helyettem a palántákat.
Judit csütörtökön, a közjegyzőnél értette meg, miről van szó, és elsőre azonnal tiltakozott.
– Erzsébet, nekem nem kell semmi. Én így is átjárok.
– Az, hogy átjársz, nincs bejegyezve sehová.
– Az emberek a szemembe fognak nézni. Azt mondják majd, kiforgattam egy öregasszonyt.
– Akkor kerüljön bele a szerződésbe, hogy kötelességed gondoskodni rólam. A kötelezettség nem ajándék.
A közjegyző háromszor is rákérdezett, Erzsébet Anna tisztában van-e azzal, mit tesz. Az orvosi igazolást ő maga vitte be, még aznap, mielőtt bárki kérte volna. A telket ajándékozással írták át. A lakásra öröklési szerződést kötöttek: az élethosszig tartó tartás és gondozás Judit feladata lett, a lakás pedig Erzsébet Anna halála után Judité. A rendelkezési jogot Erzsébet Anna megtartotta, és ezt külön alá is írta.
A gyerekeinek nem szólt semmit.
Huszadikán Eszter és Gábor elrepültek. Az unokákat tíz napra Gábor anyja vállalta el; ugyanaz, aki állítólag rosszul van, és nem bír a gyerekekkel. Heti negyvenezer forintért mégis bírta.
Július végén Eszter köszönés nélkül telefonált.
– Anya. Gábor szombaton elment a fűnyíróért, és a kertszövetkezet elnöke közölte vele, hogy Judit beadta a kérelmet, a telek már az övé. Ez most mi?
– Ez pontosan az – felelte Erzsébet Anna.
– Te odaajándékoztad a telket a szomszédasszonynak?
– Igen. Június tizennyolcadikán jegyezték be.
Eszter másnap dél körül érkezett, egyedül. Ugyanahhoz az asztalhoz ült le, a telefonját kijelzővel lefelé maga elé tette.
– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan.
– De. Komolyan gondoltam.
– Ki ő neked? Egy eladó a kertészeti boltból. Húsz éve ismered a kerítésen át.
– Huszonkettő. Május tizenkettedikén ő hívta rám a mentőt. Három éjszakát aludt mellettem a fotelben.
– Anya, mondtam már, Márknak akkor…
– Angolórája volt – mondta Erzsébet Anna.