– Az egyikben a konyha volt nevetségesen szűk, a másiknál meg a közlekedés lett volna kész rémálom.
– Tudom – feleltem nyugodtan.
– Te összesen két napig nézelődtél.
– Te pedig ennyi idő alatt már el is döntötted helyettem, mi lenne jó nekem.
Gábor rám emelte a tekintetét, de erre már nem mondott semmit. A vitát ott elengedte.
Katalin is felhagyott azzal, hogy mérőszalaggal állítson be hozzám. Egyik alkalommal éppen akkor érkezett, amikor Gábor újabb lakásnézésre készült.
– Talán még ne vegyél ki semmit – fordult a fiához. – Hátha Eszter meggondolja magát.
– Nem fogja.
– Azért beszélj vele még egyszer. Mondd el neki, hogy nekem már megígérted.
Látszott Gáboron, hogy ebből a beszélgetésből is elege van.
– Anya, olyan szobát ígértem neked, amivel nem is rendelkezhettem. Ennyi. Most keresek másik lakást.
Katalin ekkor felém nézett.
– És velem akkor mi lesz? Hová menjek?
– Egyelőre maradj a saját lakásodban.
– Korábban nem ezt mondtad.
– Tévedtem – zárta le Gábor.
Nekem ekkor már nem kellett közbeszólnom.
Nem sokkal később Gábor végül talált egy megfelelő albérletet. Másik környéken volt, így a munkába járás hosszabb időt vett igénybe, viszont az állapota rendben volt, és azonnal költözhetőnek bizonyult.
Csak egyetlen szoba tartozott hozzá.
Amikor ezt elmondta az anyjának, Katalin első kérdése az volt:
– És én hol fogok lakni?
– Anya, te maradsz a saját otthonodban.
– Akkor azt nem adjuk ki?
– Most nem.
– Nagyszerű. Először ígérsz nekem valamit, aztán teljesen mást mondasz.
Gábor fáradtan sóhajtott.
– Már mondtam, hogy hibáztam.
A költözés napján Katalin is megjelent, hogy segítsen a fiának a dobozokkal. A kis szobát többé nem emlegette.
Gábor összepakolta a ruháit, a könyveit, a saját műszaki eszközeit és mindazt, ami valóban az övé volt. Mivel előre átbeszéltük, mit visz el, újabb vita már nem kerekedett belőle.
Utoljára egy sporttáskát húzott elő a szekrényből. Ugyanazzal a táskával költözött hozzám annak idején, az esküvőnk után.
Az előszobában levette a kulcsaimat a saját kulcscsomójáról, és letette őket a kis szekrény tetejére.
– Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer innen fogok elköltözni – mondta halkan.
– Én meg pár napig biztos voltam benne, hogy nekem kell elmennem.
Erre alaposabban rám nézett.
– Miért gondoltad meg magad?
– Átnéztem a papírokat. Aztán rájöttem, hogy a te lakhatási gondodat nem az én lakásommal kell megoldanom.
Gábor nem válaszolt. Felkapta a táskát, és kilépett az ajtón.
A válás már akkor zárult le hivatalosan, amikor külön éltünk.
Katalin végül a saját lakásában maradt. Arról a tervről, hogy azt felszabadítja, és majd a fiához költözik, csendben lemondott.
Gábor lassan hozzászokott az új környékhez és ahhoz is, hogy más útvonalon jár be dolgozni. Néhányszor még visszajött néhány ott felejtett holmiért. Legutoljára egy töltő került elő, amelyet a szekrényben hagyott.
Üzenetben csak ennyit írt: „Azt hiszem, nálad maradt a lakásban.”
Megkerestem a töltőt, és a következő találkozásunkkor odaadtam neki.
A kulcsokat visszakaptam. Katalin a saját otthonában maradt. A kis szoba pedig ismét kizárólag az én dolgozószobám lett.
A komódja végül soha nem került oda.