— Pakolj össze, és tűnj el innen. Menj csak a drága húgocskádhoz, ha ő többet ér neked, mint a saját családod.
Gábor úgy meredt rá, mintha a szavak nem jutottak volna el azonnal a tudatáig.
— Te… te most komolyan kidobsz? Egy nyomorult százhúszezer forint miatt?
— Nem a pénz miatt — Júlia odahajította elé a táskát. — Hanem mert elárultál. Mert hazudtál. Mert semmibe vetted azt, amiért én dolgozom. A testvéredet választottad helyettem. A házasságunk elé tetted.
Gábor ökölbe szorította a kezét, tekintetében düh villant.
— Te egy szörnyeteg vagy, Júlia. Hideg, számító, lelketlen nő. Képes vagy a saját férjedet az utcára lökni néhány bankjegy miatt!
— Te pedig képes voltál meglopni a feleségedet a húgod kedvéért — vágott vissza Júlia jéghidegen. — Akkor mondd meg, melyikünk a szörnyeteg?
Gábor durván felkapta a táskát, és beviharzott a hálószobába. Fiókok csapódtak, vállfák zörögtek, ruhák susogtak. Alig tíz perc múlva már egy tömött hátizsákkal állt újra az előszobában.
— Élvezd csak a nagy magányodat — vetette oda a küszöbnél. — A becses pénzecskéiddel együtt.
— Még az is édesebb lesz, mint egy tolvajjal élni egy fedél alatt — felelte Júlia, miközben érezte, hogy az ujjai áruló módon remegni kezdenek.
Az ajtó akkorát csattant mögötte, hogy beleremegtek a falak. Júlia lerogyott a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát. Belül minden kavargott: harag, fájdalom, üresség. Mégis, valahol nagyon mélyen különös megkönnyebbülés is felderengett benne. Mintha végre felnyitottak volna egy gennyes sebet, amelyről évekig mindketten úgy tettek, mintha nem létezne.
A csengő éles hangja rángatta ki a kábulatból. Éjfél volt. Észre sem vette, hogy ruhástul elaludt, teljesen kimerítette a veszekedés.
A csengő újra megszólalt.
— Ki az? — kérdezte rekedten, miközben az ajtóhoz lépett.
— Én vagyok — hallatszott Gábor fojtott hangja odakintről. — Nyisd ki. Beszélnünk kell.
— Nincs miről beszélni — vágta rá Júlia. — Menj a drágalátos húgodhoz.
— Petra nem engedett be — mondta Gábor keserűen. — Azt mondta, nincs hol aludnom. El tudod képzelni? Én meg érte…
— Mégis mire számítottál? — Júlia keserű nevetést hallatott. — Hogy kitárt karokkal vár majd? Petra mindig is csak saját magával törődött. Ezt pontosan tudtad.
— Júlia, beszéljük meg — próbált békülékenyebb hangot megütni Gábor. — Hibáztam. Elismerem.
— Késő — suttogta a nő, homlokát a hideg ajtólapnak támasztva. — Túlságosan késő.
— Akkor ma éjjel elmegyek egy barátomhoz — szólalt meg Gábor kis szünet után. — Holnap visszajövök, és rendbe hozzuk. Talán még azt is kitalálom, hogyan adhatnám vissza a pénzt…
— Ne fáradj — felelte Júlia dermesztő nyugalommal. — Reggel kicseréltetem a zárakat. Nem kell visszajönnöd.
— Mi?! — Gábor hangjában hitetlenkedés csendült. — Ezt nem teheted meg!
— De megtehetem — mondta Júlia egyenletesen, mintha üzleti feltételeket sorolna. — Ez az én lakásom. Az én hitelem. Az én számláim. Ezt te magad emlegetted folyton. Úgyhogy igen, megtehetem.
— Nincs jogod hozzá! — csattant fel Gábor, a hangja kiabálásba fordult. — A férjed vagyok!
— Egy férj, aki meglopott — emlékeztette keményen Júlia. — Aki a húga miatt hátat fordított nekem. Aki fél éve csak teherként lógott rajtam. Tudod, elfáradtam. Végleg. Belefáradtam a semmittevésedbe, a hazugságaidba, a kifogásaidba.
— De hová menjek? — kérdezte Gábor hirtelen elveszetten.
— Petrához — felelte Júlia könyörtelenül. — Meséld el neki, hogy miatta veszítetted el a családodat. Most már tartson el ő.
— Júlia, kérlek… — Gábor hangjába kétségbeesés vegyült. — Legalább holnap beszéljük át higgadtan.
— Teljesen higgadt vagyok — a nő hangja fémesen csengett. — A döntésem végleges. Holnap délután kettőig elviheted a holmidat. Utána zárcsere.
— Te megőrültél! — robbant ki belőle, és ismét előkerült az a régi, követelőző hangsúly, amelyet Júlia már olyan jól ismert. — Ez az otthon az enyém is!
— Nem, Gábor. Ez az én otthonom. Én fizettem érte. Te csak vendég voltál benne. Olyan vendég, aki nem becsülte sem a kenyeremet, sem a türelmemet.
Dühös ökölcsapások döngtek az ajtón.
— Nyisd ki! Ezt normálisan kell rendeznünk!
— Menj el, Gábor — mondta Júlia fáradtan. — És ne gyere vissza.
Csend lett. Aztán távolodó léptek zaja hallatszott a folyosóról. Júlia hirtelen a falba ütött ököllel, mintha a benne felgyülemlett fájdalmat is ki akarná verni magából. Könnyek folytak végig az arcán, de belül valami már megkeményedett. Acélos bizonyossággal tudta, hogy helyesen cselekszik. A házasságuk régóta mocsárrá vált: ő fuldokolt benne, Gábor pedig egyre mélyebbre húzta.
Aznap este végre kiszabadult.
És a fájdalmon, az egyedüllét rémületén át hosszú idő óta először érezte azt, hogy levegőt kap.
Holnap új zárak kerülnek az ajtóra. Holnap új élet kezdődik. Az ő hazugságai nélkül. Az üres ígérgetések nélkül. A keserűség még sokáig marni fogja belülről, ezt Júlia tudta. De azt is tudta, hogy nem maradt más út.
Ez volt az egyetlen választás.