Gábor felé fordítottam a tekintetem.
Csak egyetlen pillanatra kapta el rólam a szemét, de nekem ennyi is bőven elég volt.
Az asztalnál újra megindult a beszélgetés, mintha valaki erőnek erejével próbálná visszalökni az estét a megszokott medrébe. Gábor leült, bekapcsolt valami halk zenét, és úgy tett, mintha semmi különös nem történne. Biztos volt benne, hogy végül engedni fogok. A vendégek jóllaknak, az anyja majd megdicséri őt, milyen nagylelkű házigazda, este pedig közli velem, hogy már megint túlreagáltam mindent.
Mindig pontosan így zajlott.
Ő nyomást gyakorolt rám.
Én hátraléptem.
Aztán ő ezt nevezte békének.
Kivettem a sütőből a csirkés krumplit. Egyszerű étel volt, semmi látványos pirult kéreg, semmi különleges mártás vagy ünnepi díszítés. Csak vacsora. Letettem a tálat az asztal közepére.
– Ennyi? – kérdezte Katalin, ahogy belenézett.
– Mára igen.
– Azért készíthettél volna valami rendesebbet is.
– Készíthettem volna – feleltem nyugodtan –, ha előre tudok a vendégekről. És ha ez valóban az én kötelességem lenne.
Gábor csattanva letette a villáját.
– Anna, elég legyen.
– Rendben – bólintottam. – Akkor elég.
Kimentem az előszobába.
A komód alsó fiókjában ott lapult a mappa, amelyet még reggel állítottam össze. Banki átutalások kinyomtatott bizonylatai voltak benne, az elmúlt négy hónap számlái, a munkabeosztásom feljegyzései és a lakás adásvételi szerződésének másolata. Nem akartam ilyen hamar elővenni. Azt reméltem, talán Gábor magától is beismer legalább valamit.
Nem tette meg.
A mappával a kezemben tértem vissza a konyhába. A többiek még ettek, de a társalgás szétesett. Már mindenki érezte, hogy ez az este kicsúszott abból a forgatókönyvből, amelyet Gábor előre elképzelt.
– Ha már így összegyűlt a család – szólaltam meg –, beszéljük meg, miért kellene nekem kilenc emberre főznöm csak azért, mert itthonról dolgozom.
– Ne teregesd ki a családi dolgainkat mások előtt – vágta rá Gábor gyorsan.
– Te tetted közszemlére, amikor idehívtad őket, és bejelentetted, hogy én mindent el fogok készíteni.
Kinyitottam a mappát, és az első papírt az asztalra fektettem.
Addig a pillanatig még maradt bennem némi bizonytalanság. Lehet, hogy túl kemény vagyok? Talán négyszemközt kellett volna ezt elintéznünk? Hiszen a rokonai nem tehetnek róla, hogy Gábor ünnepi vacsorát ígért nekik az én munkámra építve.
De amikor Erzsébet a lapok felé nyúlt, és megkérdezte, mi ez az egész, minden kételyem eltűnt.
– Az elmúlt négy hónap kiadásainak listája – mondtam. – És mellette az én munkaóráim.
– Nekünk ezt miért kellene látnunk? – kérdezte Júlia.
– Azért, mert az előbb elhangzott, hogy én itthon üldögélek, és semmit sem csinálok.
Sorban széthúztam előttük a papírokat.
Az első oldalon a lakáshitel és a rezsi befizetései szerepeltek. A másodikon azok az összegek, amelyeket Gábornak utaltam. A harmadikon a hitelkártya-tartozása, amit részletekben én törlesztettem helyette.
Gábor felpattant.
– Ehhez nem volt jogod! Ezt nem mutathatod meg nekik!
– Neked pedig ahhoz nem volt jogod, hogy úgy használd a pénzemet, mintha soha nem kellene visszaadnod.
– A családra költöttem.
– Akkor miért van az, hogy négy hónap alatt egyetlen lakáshitel-részletet sem fizettél be?
Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.
Erzsébet kirántott maga elé egy lapot.
– Hatszázezer forint? Ennyit adtál neki?
– Nem adtam – javítottam ki. – Átutaltam, mert azt mondta, egy hét múlva visszafizeti.
– Gábor, te azt mondtad, ez a prémiumod volt.
– Anya, maradj ki ebből.
– Azt mondtad, te kerested meg.
Erzsébet hangjában először hallottam valódi zavarodottságot. Hozzászokott ahhoz a képhez, amelyben én vagyok a szűkmarkú, hálátlan feleség, a fia pedig az a férfi, aki egyedül viszi a hátán az egész otthont.
A valóság jóval kevésbé volt kényelmes.
– Nem tudtam, hogy te nem dolgozol – mondta halkan Katalin.
– Dolgozik – feleltem. – Csak az ő munkáját az én pénzemből fizetik.
Péter abbahagyta a rágást.
Gábor közelebb lépett hozzám.
– Ezt majd otthon megbeszéljük.
– Nem. Otthon már megbeszéltük. Ott azt mondtad, nekem könnyű, mert a konyha mellett dolgozom. Ma azt szeretném, ha ezt mindenki hallaná.
– Mit akarsz tulajdonképpen?
A kérdésében most először nem fölény volt, hanem félelem.
Elővettem az utolsó lapot.
– A hónap első napjától különválasztjuk a kiadásokat. A lakáshitelt továbbra is én fizetem, mert a lakás az enyém. Az élelmiszert, a rezsit és mindent, ami a te rokonaid vendéglátásával kapcsolatos, te állsz. A banki alkalmazásomhoz többé nincs hozzáférésed. A hitelkártyát pedig ma reggel megszüntettem.
Gábor úgy meredt rám, mintha azt közöltem volna vele, hogy eladtam a lakást.
– Azt nem tehetted meg.
– Dehogynem. Az a kártya az én nevemen volt.
– Én vagyok a férjed!
– Attól, hogy van egy házassági papírunk, még nem kapsz szabad rendelkezési jogot más pénze fölött.
Erzsébet hirtelen felállt.
– Egy vacsora miatt akarod tönkretenni a családodat?
– Nem – néztem rá. – Egyetlen vacsora csak megmutatta, mennyire természetesnek veszitek, hogy az én pénzemből éltek.
Erre nem válaszolt.
Láttam az arcán, hogyan keveredik benne a sértettség a dühvel. Szeretett volna rám támadni, engem hibáztatni, de a számok ott feküdtek előtte az asztalon. A papírok nem kiabáltak, nem védekeztek, nem magyarázkodtak. Csak csendben megmutatták, ki mit fizetett, és ki miből élt.
Gábor még egyszer megpróbálta felvenni a régi, fölényes hangját.
– Jól van. Ha ennyire önálló vagy, akkor élj is egyedül.
Bólintottam.
– Pontosan ezt tervezem.
Nem erre a válaszra számított. Az asztalnál valaki halkan hátratolta a székét.
Katalin kisfia ekkor félénken megkérdezte, kaphat-e még a krumpliból.