Máskor gondolkodás nélkül felálltam volna, és szedtem volna neki még egy adagot. Akkor azonban csak a tál felé intettem.
– Vegyél nyugodtan magadnak, kérlek.
A gyerek előbb az anyjára nézett. Katalin felsóhajtott, aztán odanyúlt, és segített neki. Apróság volt, szinte észrevehetetlen mozdulat, én mégis úgy éreztem, mintha a lakásban hirtelen több levegő lenne.
Gábor bevonult a hálószobába, és csomagolni kezdett. Először a szekrényajtókat csapkodta, később telefonált valakinek, és olyan hangosan magyarázta, hogy megőrültem, mintha feltétlenül azt akarná, hogy mindannyian halljuk.
A vendégek némán ültek az asztalnál.
Pár perc múlva Erzsébet felvette a kabátját.
– Ezt nem néztem volna ki belőled – mondta hidegen.
– Én pedig túl sokat néztem ki magukból – feleltem.
Úgy meredt rám, mintha még tartogatna egy utolsó, megsemmisítő mondatot. Végül nem mondott semmit.
Katalin segített a gyerekeknek felöltözni. Péter felajánlotta, hogy hazaviszi az anyját. Júlia és a férje távoztak elsőként; még Gábortól sem köszöntek el.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, a konyhában csak mi ketten maradtunk, meg a kihűlt krumpli az asztalon.
Gábor kisvártatva előkerült egy utazótáskával a kezében.
– Te most komolyan kidobsz engem?
– Nem én doblok ki. Te mondtad, hogy ez az én otthonom.
– Nincs hová mennem.
– Van anyád. Éveken át azt magyaráztad nekem, hogy a családtagoknak kötelességük segíteni egymást.
Erősebben markolta meg a táska fülét.
– Ezt még meg fogod bánni.
Régen ettől a mondattól remegni kezdett volna a kezem. Azon az estén azonban nem fenyegetést hallottam ki belőle, hanem egy olyan ember zavarodottságát, aki életében először szembesült a saját döntéseinek következményeivel.
– Lehet – mondtam csendesen. – De helyettem többé nem fogsz élni.
Gábor az anyjához ment. Biztos volt benne, hogy másnap reggel majd felhívom, és könyörgök neki, jöjjön vissza. Minden korábbi veszekedés után így történt. Most nem telefonáltam.
Másnap hét üzenetet küldött. Az első háromban önzőnek nevezett. A következő kettőben a családi kötelességeimet sorolta. Az utolsókban már arra kért, hogy utaljak neki pénzt taxira.
Nem válaszoltam.
Egy hét múlva visszajött a maradék holmijáért. Ezúttal nem kiabált. Megállt az ajtóban, végignézett az új zárakon, aztán halkan megkérdezte:
– Akkor tényleg mindent eldöntöttél?
– Igen.
– És ha megváltozom?
Nem kezdtem el magyarázni, hogy az emberek puszta ígéretektől ritkán lesznek mások. Kinyitottam a szekrényt, elővettem egy dobozt, és a kezébe adtam.
– Ezt vidd el.
Mindkét kezével átvette. Korábban Gábor soha nem cipelte a saját dolgait, ha én ott voltam mellette.
Az ajtónál még egyszer megtorpant.
– Elég lett volna, ha megkéred, hogy segítsek.
– Kértelek. Éveken keresztül.
– Nem emlékszem rá.
– Pontosan ez volt a baj.
A válás hónapokig húzódott. Gábor megpróbálta bizonyítani, hogy a lakás közös vagyon, de az iratok mást mutattak. A hitelt már a házasság előtt is én fizettem, és utána is egyedül törlesztettem tovább. Az ügyvéd nyugodtan, tárgyilagosan magyarázott el mindent, nem ígért könnyű győzelmet, de azt sem engedte, hogy pánikba essek.
Féltem a bíróságtól. Féltem a költségektől. Attól is tartottam, hogy Gábor talál valamilyen módot, amivel újra belerángathat a végtelen beszélgetéseibe, szemrehányásaiba és magyarázkodásaiba.
A félelem azonban már nem irányított. Csak ott lépkedett mellettem, miközben aláírtam a papírokat.
A munkám is más mederbe került. Elvállaltam egy új projektet, és először nem mások kéréseihez igazítottam a napirendemet, hanem a saját feladataimhoz. Reggelente becsuktam a dolgozószoba ajtaját. Ha valaki azért hívott, hogy miért nem tudok sürgősen főzni, elvinni valakit valahová, kifizetni valamit vagy megoldani helyette az életét, csak ennyit mondtam:
– Dolgozom.
Ez a két szó többet adott vissza nekem, mint amire számítottam.
Fél évvel később Katalin felhívott, és pénzt kért kölcsön. A férje megint elveszítette az állását, a gyerekek különóráit pedig ki kellett volna fizetni.
Végighallgattam, aztán nemet mondtam.
Nem haragból. Egyszerűen csak nem akartam többé, hogy a megtakarításaim közös kasszaként működjenek olyan emberek számára, akik többnyire csak ünnepek előtt vagy baj esetén jutottak eszükbe velem kapcsolatban.
Katalin sokáig hallgatott a vonal túlsó végén, majd megszólalt:
– Nagyon rideg lettél.
– Nem. Óvatos lettem.
Erre már nem felelt semmit.
Gábor időnként írt. Megkérdezte, hogy vagyok, fényképeket küldött az autójáról, panaszkodott az anyjára, és azt hajtogatta, hogy nála lehetetlen élni.
Elolvastam az üzeneteit, de már nem ébredt fel bennem a régi kényszer, hogy megmentsem őt. Majdnem kilenc évig voltunk házasok, és ennyi idő alatt megtanultam különbséget tenni a szeretet és aközött, hogy az ember a hátán cipeljen egy felnőttet.
Fájdalmas felismerés volt.
De legalább igaz.
Annak a bizonyos vacsorának az első évfordulóján ismét megterítettem. Sült csirke került az asztalra, olyan saláta, amelyet én szerettem, és egy apró csokoládétorta. Meghívtam két barátnőmet és a szomszédasszonyt, aki a válás legnehezebb hónapjaiban mellettem állt.
Ettünk, nevettünk, aztán összevesztünk egy filmen, de csak úgy, ahogy az ember jó társaságban vitatkozik. Senki nem parancsolt rám, hogy hozzak még. Senki nem nézte, elég egyformára vágtam-e a zöldségeket. Amikor elfáradtam, az egyik barátnőm szó nélkül összeszedte a tányérokat.
Néztem ezt az egyszerű, békés asztalt, és eszembe jutott az a kilenc éhes vendég, akiket valaha előzetes figyelmeztetés nélkül kellett volna kiszolgálnom.
Akkor azt hittem, csak egyetlen estét védelmezek.
Most már tudtam, hogy az egész életemet.
Másnap újra leültem a számítógép elé. Odakint apró szemű eső hullott, a konyhában hűlt a kávé, a postafiókomban pedig már ott várt egy új megbízás.
Megnyitottam a fájlt, és elmosolyodtam.
A lakás csendes volt.
Nem üres.
Az enyém.