A korábban gúnyosan „rongynak” nevezett darabokért most egymásra ígértek, az árak pillanatok alatt a tíz- vagy akár hússzorosukra ugrottak.
A blogger közben lecsapott a sötét, tweedből készült blézerre, és magához szorította.
— Ez egyszerűen időtlen! Mintha Chanel lenne! És ezért csak kétezer-nyolcszáz forintot kértek? Ezt nem gondolhatják komolyan. Negyvenezerért viszem!
Erzsébet Katalin ekkor előrelépett, mintha még vissza tudná terelni az eseményeket valami megszokott mederbe.
— Hölgyeim, kérem… ez azért mégsem vásárcsarnok…
Csakhogy a szavai elvesztek a felbolydult udvar zajában. Senki sem törődött vele. A füle mellett két nő izgatott párbeszéde szűrődött át, miközben mindketten ugyanannak a bársonyruhának a szélét markolták, és egyikük sem akarta elengedni.
— Felfogod, mekkora mázlink van? Ez az EszterV! Nála egyedi rendelésre fél évre előre nincs szabad időpont, itt meg kész ruhák vannak, szinte aprópénzért! Tavaly varratott nálam tőle egy ruhát a férjem ajándékba, azóta is minden alkalommal azt dicséri!
EszterV.
A név úgy ütötte meg Erzsébet Katalin fülét, mintha egy teljesen ismeretlen nyelven hangzott volna el. Egy név volt, amelyről addig fogalma sem volt, pedig ugyanabban a lakásban élt azzal az emberrel, aki mögötte állt. Lassan, szinte gépiesen emelte fel a fejét, és felpillantott a második emeleti konyhaablak irányába. Esztert nem látta, mégis biztos volt benne, hogy ott van. Áll az ablak mögött, és nézi őket. És abban a pillanatban Erzsébet Katalinban valami elkezdett összeállni.
Körülbelül egy óra telt el, mire Eszter lejött az udvarra. A levegőben még mindig ott vibrált a felajzott vásárlók izgatottsága; a nők csoportokba verődve mutogatták egymásnak a szerzeményeiket, számolták, ki mit vitt el, ki mire csapott le az utolsó pillanatban. Eszter kezében egy nagy, elegáns cipősdoboz volt. Odament ahhoz a padhoz, ahol Gábor és az anyja ültek teljesen összezavarodva, mintha hirtelen nem találnák a helyüket a saját életükben. Eszter nem mondott semmit. Csak letette melléjük a dobozt.
A dobozban már félig rendezett pénzkötegek sorakoztak, gondosan egymás mellé igazítva. Gábor előbb a pénzre nézett, aztán a feleségére, és látszott rajta, hogy egyetlen szót sem talál.
Mire beesteledett, egyetlen ruha sem maradt. Az asztalok üresen ásítoztak, az állvány magányosan meredt az udvar közepén, mintha maga sem hinné, hogy néhány órával korábban még telis-tele volt lenézett, kigúnyolt, „felesleges” darabokkal.
Később Gábor és Erzsébet Katalin a konyhaasztalnál ültek. Előttük ott feküdt az összes bevétel: gumival átfogott, szépen elrendezett kötegekben. Harmadszor számolták újra, mégis mindkettőjük keze enyhén remegett. Az összeg akkora volt, hogy szinte valószerűtlennek tűnt. Nemcsak Lilla első havi lakbérére lett volna elég, hanem egy tisztességes egyszobás lakás teljes éves bérletét is bőven fedezte volna.
Másnap, vasárnap délelőtt Erzsébet Katalin óvatosan megállt Eszter műhelyének ajtaja előtt, és halkan bekopogott. Amikor belépett, bizonytalanul ácsorgott a küszöb közelében. Sokáig nem szólt semmit. Csak nézte az üres síneket, a megkönnyebbült, mégis furcsán kihalt teret. Végül lesütötte a szemét, és alig hallható hangon megszólalt:
— Eszterkém… te… varrnál nekem egy ruhát? A születésnapomra. Már nincs messze. Nem kell semmi különös, valami egyszerű is jó lenne… Természetesen kifizetem.
Az a nehezen kimondott mondat — hogy „kifizetem” — mindennél többet jelentett. Benne volt a bocsánatkérés, a szégyen, és annak csendes elismerése is, hogy Eszter munkája nem játék, nem időtöltés, hanem valódi érték. Erzsébet Katalin talán másképp nem tudta volna megfogalmazni.
— Persze, Erzsébet Katalin — felelte Eszter szelíden. — Holnap levesszük a méreteit.
Aznap este Gábor később ért haza. Mielőtt elindult volna, hosszú ideig ült az autójában egy műszaki áruház parkolójában. A telefonjába mindössze két szót írt be: „EszterV designer”.
A találatok között megjelent egy elegáns weboldal. Profi modellek viselték a felesége ruháit, gondosan beállított fotókon. Blogbejegyzések, ajánlások, interjúk, forintban feltüntetett árak sorakoztak egymás alatt. Gábor előtt egy addig láthatatlan világ nyílt meg: sikeres, kifinomult, gyönyörű világ, amely mindvégig ott létezett mellette, a saját otthonuk falai között, ő pedig semmit sem vett észre belőle.
Szótlanul lépett be a már elcsendesedett, kiürült műhelybe. Egy nagy, súlyos dobozt tett le az asztalra. Eszter felnyitotta. Belül, vastag védőcsomagolásba ágyazva, egy új, fényes, professzionális varrógép feküdt. Pont az a gép, amelyről már régóta álmodott, de soha nem mert pénzt adni érte, mert mindig azt mondta magának: túl drága lenne egy „hobbihoz”.
Gábor nem magyarázkodott. Nem keresett mentséget, nem próbált nagy szavakat mondani. Csak állt előtte, és nézte Esztert — bűntudattal, meghatottan, és olyan tisztelettel, amilyennel talán még soha.