Egyetlen lakásért cserébe dobta oda mindazt, amit közösen felépítettek. Kinga jogát is semmibe vette: azt, hogy a saját otthonában biztonságban érezhesse magát.
Kinga némán figyelte őt. A férfit, aki hirtelen idegenné vált előtte; keménnyé, hideggé, könyörtelenné. Úgy érezte, mintha az addigi nyugodt, védett kis világa egyetlen pillanat alatt fagyos pusztasággá változott volna. Magára maradt egy olyan döntéssel, amelynek bármelyik következménye veszteséget jelentett számára.
Amikor Gergő kimondta azt a végső fenyegetést, valami végérvényesen kettétört benne. Kinga azt az embert nézte, akit hét éven át szeretett, akivel ugyanabban az ágyban aludt, akivel terveket szövögetett, aki lámpát szerelt fel neki, megjavította a csöpögő csapot, és apró hétköznapi gesztusokkal egykor az otthon részévé vált. Most mégsem a férjét látta maga előtt, hanem egy ismeretlen, félelmetes alakot. Egy zsarolót, aki szemrebbenés nélkül hajlandó volt feláldozni a házasságukat, csak hogy a nővére terveit szolgálja, és Kinga kárára biztosítson előnyt Lillának.
Először nem dühöt érzett. A harag később jött volna, ha marad hozzá ereje. Ami azonnal rázúdult, az a fájdalom volt: nehéz, bénító, szinte levegőtlen. Az árulás fájdalma. Gergő pontosan tudta, mit jelent neki ez a lakás. Tudta, hogy nem egyszerűen néhány szoba, ajtók és falak együttese, hanem az emlékei őrzője, a gyökerei helye, az utolsó biztos kapocs a múltjához. És éppen ezt a tudást használta fegyverként ellene.
Kinga nem vitatkozott tovább. Nem szólt egy szót sem. Lassan hátat fordított neki, és bement a hálóba, Gergőt pedig otthagyta a nappali közepén. Az ajtót behúzta maga mögött, de nem fordította rá a kulcsot. Azt akarta, hogy a férfi felfogja: nem sértődöttségből zárkózik el, nem büntetni akarja. Egyszerűen az történt, hogy a közöttük vezető híd az imént leszakadt.
Az éjszaka végtelennek tűnt. Kinga egy percet sem aludt. A nagymamája régi karosszékében ült az ablak mellett, és a sötét fák mozdulatlan körvonalait bámulta. Újra és újra végiggondolta az elmúlt éveket. Vajon voltak előjelek? Akadtak pillanatok, amelyek figyelmeztethették volna, hogy Gergő egyszer képes lesz idáig menni?
Igen. Voltak.
Mindig túlságosan igyekezett megfelelni a családjának. A nővérének soha nem tudott nemet mondani. Amikor az anyja bántó megjegyzéseket tett Kingára, Gergő többnyire hallgatott. Kinga ezt sokáig szelídségnek hitte, családi kötődésnek, talán fiúi engedelmességnek. Most azonban kegyetlenül világossá vált számára: nem jóság volt ez, hanem gyengeség. Olyan gyengeség, amely már a gyávaság és az aljasság határát súrolta.
Eszébe jutott Lilla is. A kislány nem volt hibás semmiben. Ő csupán eszközzé vált a felnőttek kezében, akik a saját céljaikhoz igazították az életét. Kinga ezt értette. De az is igaz volt, hogy Lilla bejutása abba az elit gimnáziumba Kinga életének árán történt volna. A kérdés csak az volt: megérhet-e ennyit bárki jövője?
Hajnalra megszületett benne a döntés. Rémisztő volt, nehéz és fájdalmas, mégis az egyetlen, amely mellett önmagát megőrizhette. Nem élhet tovább olyan ember mellett, aki nem tiszteli őt, és aki kész átgázolni rajta a saját rokonai kedvéért. A szerelem lehet erős, lehet makacs, de tisztelet nélkül nem marad belőle más, csak megszokás és fájdalom. A tiszteletet pedig Gergő az előző esti ultimátummal végleg elpusztította.
Pontban kilenckor megszólalt a csengő. Kinga lassan beszívta a levegőt, majd elindult ajtót nyitni. Gergő, aki az éjszakát a kanapén vergődte végig, azonnal felugrott, és utána sietett. Kimerültnek látszott, a tekintetében mégis ott parázslott a makacs remény, hogy Kinga végül megtörik.