A küszöbön Nikolett állt, Gergő nővére, mellette pedig Lilla húzódott meg. Nikolett egy iratokkal teli mappát szorított a kezében, az arcán pedig alig titkolt elégedettség ült, mintha már előre győztesnek érezné magát. Lilla az anyja mögé húzódott, zavartan lesütötte a szemét, és láthatóan legszívesebben bárhol máshol lett volna.
— Nos, Kingácska, felkészültél rá, hogy végre jót tegyél a mi kislányunkkal? — kérdezte Nikolett mézes-mázos hangon. — Tíz órára van időpontunk a kormányablakba.
Kinga azonban nem neki válaszolt. Még csak rá sem nézett. A tekintetét egyenesen Gergőre emelte.
— Gergő? — szólalt meg csendesen. — Biztosan ezt akarod? Nem változtattál a döntéseden?
— Ugyan min kellene még változtatnia? — csattant fel Nikolett azonnal. — Gergő rendes ember, aki nem fordít hátat a családjának!
— Én most a férjemhez beszélek, Nikolett — vágta el Kinga hidegen. — Gergő?
A férfi elkapta róla a pillantását. Úgy állt ott, mintha a fal mintázata hirtelen sokkal érdekesebb lenne, mint a nő, akivel éveket élt le.
— Kinga, tegnap már mindent elmondtam — motyogta végül. — Ez Lilla miatt fontos. Kérlek, ne csináld ezt még nehezebbé…
Ne csináld nehezebbé.
Ez a mondat volt az, amely végképp lezárt benne mindent.
Kinga lassan Nikolett felé fordult. A hangja nyugodt maradt, de olyan keménység volt benne, hogy a sógornője ösztönösen hátrált egy fél lépést.
— Nikolett, Lilla nem lesz bejelentve az én lakásomba — mondta tisztán, tagoltan. — Sem ma, sem később. Soha.
— Tessék?! — Nikolett hangja élesen hasított a levegőbe. — Hogy képzeled, hogy nemet mondasz? Gergő, hát szólj már rá!
Kinga nem foglalkozott a kiabálással.
— Azért mondok nemet, mert ez az otthon az enyém — folytatta. — És azért, mert a testvéred, aki eddig a férjem volt, ebben a pillanatban megszűnt annak lenni.
Ekkor ismét Gergőre nézett. A férfi falfehéren állt, mozdulatlanul, mintha minden szava egyenként ütötte volna mellkason.
— A lakást választom, Gergő. És önmagamat. A nagymamám emlékét. Mindazt, amit tőle kaptam. Te pedig elmehetsz. Beadhatod a válókeresetet, összepakolhatod a holmidat, és ahová jogod van, oda aztán bejelentheted akár az egész rokonságodat. Csakhogy itt nincs semmid. Egyetlen négyzetcentiméter sem a tiéd.
Nem ordított. Nem remegett a dühtől. Épp ellenkezőleg: olyan fagyos békével beszélt, amilyen csak akkor születik meg az emberben, amikor végre elengedi azt a kötelet, amely addig a mélység fölött tartotta.
— Ezt még keservesen megbánod — sziszegte Gergő, és a hangjában több volt a sértettség, mint a fájdalom. — Teljesen egyedül fogsz maradni.
— Már egyedül vagyok — felelte Kinga halkan. — Régóta. Csak eddig nem akartam észrevenni.
Aztán Nikolettre és Lillára pillantott.
— Most pedig menjetek el. Vigyétek magatokkal az irataitokat, a terveiteket és az elvárásaitokat. És ide többé ne gyertek vissza. Ez az én otthonom.
Hátralépett, megfogta az ajtót, és becsukta előttük.
A zár kattanása után még néhány másodpercig állva maradt. Aztán a hátát az ajtónak vetette, és mintha egyszerre minden ereje kifolyt volna belőle, lassan lecsúszott a padlóra. Nem zokogott. Nem tört ki belőle semmi. Csak ült a csendben, a saját lakásában, amely hosszú idő után újra teljesen az övé volt.
Döntött. A falakat választotta.
De nem a rideg téglát, nem a vakolatot, nem a tulajdoni lapot. Hanem mindazt, ami ezekben a falakban élt: a szeretetet, az emlékeket, a nagymamája gondoskodását, a biztonságot, amelyet senki más nem adott meg neki. Ezek a falak nem árulták el. Nem kérték tőle, hogy adja fel önmagát.
Tudta, hogy ami most következik, fájni fog. Lesznek nehéz napok, üres esték, hivatalos papírok és keserű beszélgetések. De azt is tudta, hogy hosszú évek óta először nem szorítja össze valami láthatatlan kéz a mellkasát.
Végre szabadon kapott levegőt.