Aludhatsz a húgodnál, az anyádnál, vagy akár bent az irodában is, ha ahhoz van kedved. Nekem teljesen mindegy.
— Most komolyan megfenyegetsz?
— Nem, Gábor. Nem fenyegetlek. A saját lakásomat próbálom megvédeni. Pont azt csinálom, amit már két héttel ezelőtt meg kellett volna tennem. Üvölthetsz velem, sértegethetsz, rám kenhetsz bármit, amit akarsz. De minden újabb mondatoddal csak azt éred el, hogy egy bőrönddel a kezedben állj majd az ajtó előtt. Innentől rajtad múlik.
A vonal túlsó végén elhalt minden hang. Gábor csak a saját szapora lélegzetét hallotta, és közben lassan megérezte, ahogy a harag forró hulláma visszahúzódik belőle. A helyére valami sokkal kellemetlenebb kúszott be: a hideg, józan felismerés.
— Este hétig várom, hogy eldöntsd, mit akarsz — folytatta Dóra. — Nóra nyolc és kilenc között jöhet a maradék holmijáért. Ha vele tartasz, akkor gondoskodj róla, hogy ne csináljon cirkuszt. Nincs több energiám jelenetekre. Részemről ennyi.
A hívás megszakadását jelző rövid sípolás úgy hatott, mintha valaki kimondta volna az ítéletet.
Gábor visszaereszkedett a székre, és hosszú másodpercekig csak a telefon sötétedő képernyőjét nézte. A fejében egymásnak ütköztek a gondolatok. Az egyik oldalon ott volt Nóra, a húga, akit gyerekkora óta óvott mindentől, a kislány, aki az előbb még zokogva panaszkodott neki. A másik oldalon pedig Dóra állt, az asszony, akivel négy éve osztotta meg az életét, akit szeretett… vagy legalábbis eddig biztos volt benne, hogy szeret.
A készülék újra rezegni kezdett az asztalon. Nóra hívta.
— Na? — vágta rá a lány, amint Gábor felvette. — Beszéltél vele? Bocsánatot kért? Mikor mehetek vissza?
Gábor a tenyerébe temette az arcát.
— Nóra… kérlek, mondd el még egyszer. De most pontosan. Részletesen. Mi történt valójában?
— Hogyhogy részletesen? — sértődött meg azonnal a húga. — Gábor, te most nem hiszel nekem?
— Azt mondtam, meséld el. Az elejétől.
— Hát… felkeltem, ahogy szoktam. Olyan tizenegy körül. Kimentem a konyhába…
— Tizenegykor? — szakította félbe Gábor. — És előző este mikor feküdtél le?
— Nem tudom pontosan… olyan három körül talán. Beszélgettünk a lányokkal, aztán még megnéztem egy sorozatrészt… vagy kettőt.
— Várj csak. A lányok nálunk voltak?
— Igen, átjöttek. És akkor mi van? Nem csináltunk semmit, csak ültünk és dumáltunk!
Gábornak eszébe jutott a hétfő este, amikor Dóra egyetlen szó nélkül söpörte össze a nappaliban a szilánkokat. Akkor Nóra azt mondta, egy pohár „magától” leesett a polcról.
— Menj tovább — mondta fáradtan.
— Szóval bementem a konyhába, mert reggelizni akartam. Dóra is ott volt, és rögtön nekem esett, hogy mossak el magam után. Mondtam neki, hogy majd később megcsinálom, előbb hadd egyek már. Erre elkezdte, hogy nálam a „később” mindig estét jelent, és neki elege van abból, hogy állandóan utánam pakol. Érted ezt? Úgy beszélt velem, mintha valami koszfészek lennék!
— És elmosogattál magad után?
— Gábor! — csattant fel Nóra. — Te most kinek az oldalán állsz?
— Csak megkérdeztem.
— Hát… volt, hogy elfelejtettem. De nekem most felvételim lesz! Tanulnom kell!
Gábor lehunyta a szemét. Nóránál az, hogy „volt, hogy elfelejtettem”, általában azt jelentette: eszébe sem jutott megcsinálni.
— Rendben. Mi történt ezután?
— Aztán elkezdte felhánytorgatni, hogy éjszaka zajt csapok. Hogy ő korán kel, és nem tud aludni. Jó, néha hallgatok zenét, de nem bömböltetem! Ráadásul akkora a lakás, igazán nem kéne mindent meghallania!
— Nóra, ez egy háromszobás lakás. Nem kastély.
— Akkor is! És akkor vettem észre, hogy éppen az én ruhámat vasalja. Tudod, azt a kéket, amiben bulizni voltam. Megkérdeztem tőle, miért nyúlt hozzá, erre közölte, hogy az a ruha az övé. El tudod képzelni?
Gábor gyomrában valami kellemetlen, jeges érzés mozdult meg.
— Nóra. Az a kék ruha, amelyikben múlt héten feltettél egy képet az Instagramra?
— Igen. Szép volt, ugye? Azt hittem, Dóra már úgysem hordja, és észre sem veszi…
— Úristen — nyögte Gábor. — Te engedély nélkül elvetted a ruháját?
— Jaj, Gábor, ne már! Majdnem család vagyunk! Ezen mit kell ekkorát problémázni? Testvérek között is teljesen normális, hogy kölcsönvesznek egymástól ezt-azt.
— Ti nem vagytok testvérek.
— De majdnem azok vagyunk! És különben is, kimostam volna, aztán visszaraktam volna a helyére. Csak… véletlenül lett rajta egy folt.
— Miféle folt?
— Hát… ráömlött egy kis bor. Vörösbor. De nem direkt csináltam!
Gábor érezte, ahogy az előbbi indulata szinte nyomtalanul kifut belőle.
— És Dóra erre mit mondott?
— Azt… hogy az a ruha húszezer forintba került, és összesen egyszer volt rajta, valami céges eseményen. Azt mondta, vagy kifizetem a tisztíttatását, vagy veszek neki egy másikat. Én meg mondtam, hogy mégis honnan lenne nekem erre pénzem? Meg hogy most komolyan, ez csak egy ruha, lehet venni másikat. Erre teljesen elsápadt, és közölte, hogy költözzek ki.
— És te mit válaszoltál neki?
— Mit kellett volna válaszolnom?! — Nóra hangja megint sértetté és élessé vált. — Azt mondtam, hogy a bátyámhoz jöttem, hogy ez a te otthonod is, és én nem megyek sehova. Ha neki nem tetszik valami, akkor menjen el ő!
Gábor lassan végighúzta a kezét az arcán.
— Nóra — szólalt meg halkan, minden szót külön kimondva. — Ez nem az én otthonom. Ez Dóra lakása.