— Még az esküvőnk előtt vásárolta meg — tette hozzá Gábor csöndesen.
— És akkor mi van? — csattant fel Nóra. — Házastársak vagytok, nem?
— Ez annyit jelent, hogy hivatalosan ott lakom, be vagyok jelentve. De a lakás az ő nevén van. Az ő tulajdona.
— De hát te vagy a férje!
— Éppen ezért élhetek ott én — mondta Gábor fáradt türelemmel. — Te viszont nem.
A vonal másik végén hirtelen olyan csend támadt, amely többet mondott minden magyarázatnál.
— Tehát… — Nóra hangja elvékonyodott. — Te most mellé állsz? A saját húgoddal szemben?
— Nem mellé vagy ellened próbálok állni — felelte Gábor kimerülten. — Megpróbálom végre tisztán látni, mi történt. Nóra, kérlek, válaszolj őszintén. Rendbe raktál magad után?
— Hát… nem mindig — motyogta a lány.
— Elmostad a tányérokat, poharakat, amiket használtál?
— Gábor…
— Nóra. Egyszerű kérdés. Igen vagy nem?
— Néha kiment a fejemből — ismerte be kelletlenül.
— Hívtál át ismerősöket úgy, hogy előtte senkinek nem szóltál?
— Csak egyszer…
— Hányszor?
Újabb hallgatás következett.
— Kétszer — mondta végül nagyon halkan. — Lehet, hogy háromszor.
— És engedély nélkül hozzányúltál Dóra dolgaihoz.
— Csak egy ruhához! Vissza akartam vinni!
— Borfolttal rajta.
Nóra szipogni kezdett.
— Miért beszélsz velem így? — kérdezte sértetten. — Nem szándékosan csináltam! Én csak azt gondoltam, hogy… hogy mi egy család vagyunk.
— Attól, hogy valaki családtag, még nem viselkedhet bárhogyan — mondta Gábor, és közben úgy érezte, mintha az utolsó önámításai is darabokra hullanának benne. — Úgy viselkedtél, mint egy elkényeztetett, neveletlen kamasz. Dórának pedig minden oka megvolt rá, hogy elküldjön.
— De én…
— Nem. Most te hallgatsz végig engem. Ma este visszamehetsz a lakásba. Nyolc és kilenc között. Összepakolod mindazt, ami még ott maradt. Bocsánatot kérsz Dórától. Nem félvállról, nem duzzogva, hanem rendesen, felnőtt emberként. Aztán eljössz onnan. Mehetsz anyához, vagy keresel magadnak egy szobát pár napra. Abból a pénzből, amit küldtem, meg tudod oldani.
— És a vizsgám? — kérdezte Nóra kétségbeesetten.
— Két napod van addig. Ennyi idő alatt lehet találni ideiglenes szállást. Nóra, tizenkilenc éves vagy. Itt az ideje, hogy megtanuld: a tetteidnek következményei vannak.
— Szóval őt választod — suttogta.
— A józan eszemet választom — felelte Gábor. — És igen, a feleségemet is. Mert ebben most neki van igaza. Teljes mértékben.
— Ezt még nagyon meg fogod bánni! — vágta rá Nóra, majd a vonal megszakadt.
Gábor egy darabig csak nézte a telefon kijelzőjét. Mélyet sóhajtott, mintha ólomsúly nehezedett volna a mellkasára. Aztán kikereste Dóra számát, és hívta.
— Igen? — szólalt meg Dóra óvatosan.
— Sajnálom — mondta Gábor minden körítés nélkül. — Neked volt igazad. Az elejétől a végéig. Hagytam, hogy Nóra sírása befolyásoljon, és nem kérdeztem rá semmire rendesen. Kérlek, bocsáss meg.
A túloldalon néhány másodpercig nem érkezett válasz.
— Beszéltél vele? — kérdezte végül Dóra halkan.
— Igen. És közben rájöttem, mekkora ostoba voltam. Dóra, tényleg sajnálom. A kiabálást, a vádló szavakat, azt, hogy nem melléd álltam azonnal. Két hétig viselted ezt az egészet, én meg még csak észre sem vettem, mi történik körülöttem.
— Próbáltam neked jelezni — mondta Dóra csendesen. — De mindig elintézted valamivel. Hogy fiatal még. Hogy majd alkalmazkodik. Hogy adjak neki egy kis időt.
— Tudom — sóhajtott Gábor. — Vagy vak voltam, vagy egyszerűen nem akartam látni. Sokkal kényelmesebb volt úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
— Gábor… én nem akartam kegyetlen lenni — folytatta Dóra. — Hidd el, igyekeztem türelmes maradni. De amikor azt mondta, hogy költözzek el a saját lakásomból… ott valami elszakadt bennem. Akkor értettem meg, hogy ha most nem húzok határt, ő tényleg itt marad. Mert te nem tudtál volna nemet mondani neki.
— Igazad van — ismerte el Gábor komoran. — Nem tudtam volna. Úgyhogy köszönöm, hogy legalább te képes voltál határozott lenni helyettem is.
— Nem haragszol rám?
— Rád nem. Magamra annál inkább. Te csak megtetted azt, amit nekem kellett volna megtennem. Megvédted az otthonunkat.
Dóra hosszú, halk sóhaja átszűrődött a telefonon, és Gábor szinte hallotta, ahogy lassan enged benne a feszültség.
— Este tényleg jön? — kérdezte.
— Igen. Elhozza a dolgait. És én is ott leszek. Figyelek rá, hogy ne legyen jelenet, és arra is, hogy bocsánatot kérjen tőled. Komolyan mondom.
— Rendben — válaszolta Dóra egy rövid hallgatás után. — Gábor… lehet, hogy túl kemény voltam, amikor azt mondtam, vidd a cuccaidat.
— Nem voltál túl kemény — vágott közbe Gábor. — Megérdemeltem. De nagyon szeretném, ha adnál esélyt arra, hogy helyrehozzam.
— Majd meglátjuk — mondta Dóra, és a hangjában már ott bujkált valami halvány, óvatos mosoly. — Első lépésként intézd el, hogy a húgod ma este ne rendezzen jelenetet.
— Nem fog — felelte Gábor. — Ezt megígérem.
Miután letette, csak akkor vette észre, hogy a keze már nem remeg. Aznap először érezte úgy, hogy végre tisztán gondolkodik. Talán nem is csak aznap, hanem az elmúlt két hétben először.
Ránézett az órájára. Estéig még öt hosszú óra maradt. Éppen elég ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait egy nagyon nehéz beszélgetéshez a húgával. Egy olyan beszélgetéshez, amelyet már jóval korábban le kellett volna folytatnia.
Addig azonban még várt rá valami egészen hétköznapi és sürgős: be kellett fejeznie a jelentést.
Eljött az ideje, hogy mindenki felnőjön egy kicsit.
Ő maga is.