majd kiment velük az udvarra.
Kinga közben összeszedte a holmijukat. Az arcáról ugyan nem tűnt el a sértettség, de újabb vitába már nem kezdett.
László ment oda elsőként Péterhez.
– Tényleg telefonálnunk kellett volna előtte.
– Igen, apa. Kellett volna.
– Akkor mi elmegyünk.
Erzsébet azonban továbbra sem mozdult.
– Ennyi? Még ebéd sem lesz?
Júlia rápillantott az órájára.
– Váratlanul érkeztetek. Nem készültünk vendégek fogadására.
– Hoztunk ennivalót – jegyezte meg Erzsébet.
– Ma megebédelhetünk együtt – mondta Júlia nyugodtan. – De utána hazamentek. A következő látogatást pedig előre megbeszéljük.
Az anyósa láthatóan arra számított, hogy Júlia egyszerűen kitessékeli őket a kapun. A higgadt ajánlat érezhetően kizökkentette.
– Vagyis ma még maradhatunk?
– Néhány órára igen. Nem egész nyárra.
Gábor begyújtotta azt a kisebb grillsütőt, amely már ott állt a ház mellett. Péter a hússal foglalkozott, Júlia zöldséget szeletelt, Kinga pedig tányérokra rendezte az ételt. A levegőben még ott vibrált a feszültség, de lassan engedni kezdett, bár Erzsébet alig szólt valamit.
A szobákról, sátrazásról és közös családi nyaralásról többé senki sem beszélt. A gyerekek csak az udvar azon részén játszhattak, ahol nem hevertek szerszámok és építőanyagok. Kinga most már maga figyelt rájuk, és többször is rájuk szólt, hogy a fészer közelébe ne menjenek.
Ebéd után a rokonok segítettek leszedni az asztalt. Kinga összepakolta a gyerekek holmiját, Gábor ellenőrizte a parazsat, majd vízzel alaposan leöntötte a szenet. Estefelé mindkét autó kigördült az udvarról.
Júlia bezárta utánuk a kaput, aztán visszasétált a házhoz.
Péter a verandán ült. Mellette ott hevert a félig összeszerelt pad.
– Majdnem rábólintottam – vallotta be halkan.
– Észrevettem.
– Már a nyelvemen volt, hogy augusztus végéig nincs is olyan sok idő, valahogy kibírjuk.
Júlia leült mellé, de hagyott köztük egy kis távolságot.
– Ősszel akkor azért jöttek volna, hogy almát szedjenek. Télen ünnepelni akartak volna itt. Jövő nyáron pedig Kinga már medencét hozott volna.
Péter elmosolyodott, de inkább fáradtan, mint jókedvűen.
– Valóban ezt tervezte.
– Pont ezért kellett most megállítani az egészet.
Péter forgatni kezdte a csavarhúzót az ujjai között.
– Nem akartam veszekedést.
– Cserébe viszont állandó feszültséget kaptál volna a saját otthonodban.
– Tudom.
Júlia ránézett a férjére.
– Ami kettőnket érint, arról nem dönthetünk úgy, hogy közben attól félünk, valaki megsértődik.
Péter bólintott.
– Én is szerettem volna nyugodtan itt lenni. Csak féltem kimondani anyámnak.
– Most kimondtad.
– Későn, de igen.
Júlia felvette a pad összeszerelési útmutatóját.
– Fejezzük be. Különben még ősszel is itt fog darabokban heverni.
Naplementéig dolgoztak. Péter rögzítette a deszkákat, Júlia pedig ellenőrizte, hogy minden elem egyenesen áll-e. Amikor a pad végre elkészült, ketten átvitték az almafa alá, és azon a napon először úgy ültek le, hogy nem kellett semmit megmagyarázniuk, elhárítaniuk vagy megvédeniük.
Néhány nappal később Erzsébet felhívta Pétert. A beszélgetés nem tartott sokáig.
– Anya szombaton szeretne kijönni – mondta Péter a feleségének.
Júlia letette a bevásárlólistát.
– Ki jönne még?
– Apa, Kinga, Gábor és a gyerekek.
– Alvásról is szó van?
– Nincs. Reggel érkeznének, vacsora után mennének haza. Azt mondták, hoznak ételt, és segítenek a kertben.
– Erre a szombatra terveztük befejezni az ösvényt.
– Mondtam nekik. Apa felajánlotta, hogy besegít a deszkáknál, Gábor pedig elviszi a levágott ágak maradékát.
Júlia elgondolkodott egy pillanatra.
– Akkor jöjjenek tizenegyre.
Szombaton a rokonok pontosan a megbeszélt időben érkeztek. Erzsébet tortát hozott, Kinga egy készlet kerti lámpást, László pedig munkáskesztyűket vett elő a csomagtartóból.
Ezúttal senki nem úgy lépett be az udvarra, mintha máris utasításokat kellene osztogatnia.
– Hová tehetem az ennivalót? – kérdezte az anyósa.
– A konyhában van egy szabad polc, oda nyugodtan – felelte Júlia.
Kinga nem indult el felmérni a hálószobákat. Segített átöltöztetni a gyerekeket, majd megkérdezte, hol játszhatnak biztonságosan.
Gábor Péterrel együtt kihordta az ágakat. László nekilátott az ösvényhez szükséges deszkáknak. Erzsébet láthatóan készült pár tanáccsal a kert elrendezését illetően, de még időben visszafogta magát.
Ebéd után mindenki folytatta a munkát. Estére az ösvény majdnem elkészült, az udvarról eltűnt a sok gally és hulladék, a gyerekek pedig annyira elfáradtak, hogy maguk kérték: induljanak haza.
A búcsúzás előtt Kinga megállt a kapunál.
– Jövő hétvégén nem jövünk. Más programunk van.
– Rendben – mondta Júlia.
– Két hét múlva viszont rákérdezhetünk?
– Persze. Előbb egyeztetjük a napot.
Kinga röviden bólintott.
Erzsébet maradt utoljára.
– A tortát itt hagytam nektek.
– Köszönjük.
Az asszony egy pillanatig habozott.
– Ma nem voltunk útban?
Júlia az anyósára nézett. A kérdés szokatlanul hangzott tőle, de nem volt benne gúny.
– Ma minden rendben volt.
– Akkor majd legközelebb.
Az autók akkor fordultak ki az útra, amikor az augusztusi nap már a fák mögé ereszkedett.
A rokonok lassan hozzászoktak ahhoz, hogy előbb telefonálnak. Előfordult, hogy Péter és Júlia meghívta őket egy napra. Máskor nemet mondtak, mert javítási munkájuk volt, vagy egyszerűen kettesben szerették volna tölteni a hétvégét. A visszautasítást többé senki sem kezelte személyes sértésként.
A nyárra való beköltözési kísérlet később inkább kínos emlékké szelídült. Kinga nem nevezte többé a szobákat a sajátjának, Gábor nem hozott előzetes egyeztetés nélkül csomagokat, Erzsébet pedig felhagyott azzal, hogy a házigazdák helyett tervezze meg a napokat.
A ház továbbra is hitelből volt megvéve, rengeteg munkát kívánt, és folyamatosan vitte a pénzt. Júlia ezt nem titkolta, és azt sem engedte, hogy bárki úgy tekintsen a vásárlásukra, mintha az egész rokonságnak járó ingyenes üdülő lett volna.
Nem rendezett hangos jelenetet, nem dobta ki a családot, és a kapcsolatot sem szakította meg velük. Elég volt kinyitnia a naptárat, megmutatnia a valódi terheiket, és hangosan kimondania azt, amit Péter sokáig nem mert.
Ez a ház elsősorban az övék volt. Vendégeket szívesen fogadtak benne — de csak akkor, amikor valóban meghívták őket.