az egyedüllétről. Judit pontosan tudta, hogyan kell mások sajnálatára hatni, Gábor pedig készségesen közvetítette minden panaszát.
Egy hét elteltével úgy ítélte meg, hogy Eszter már eléggé „megpuhult” egy újabb próbálkozáshoz. Leült mellé a kanapéra, miközben a felesége egy dokumentumfilmet nézett.
— Eszter, anya telefonált — kezdte óvatosnak szánt hangon. — Nagyon rosszul van. Azt mondja, nincs, aki behordja neki a tüzelőt a kályhához. Mondtam, hogy küldök pénzt, fogadjon fel valakit, de fél idegeneket beengedni a házba.
Eszter megállította a filmet, és ránézett.
— Akkor menj el, és segíts neki — felelte nyugodtan. — Vegyél ki egy szabadnapot, pár napról van szó. A fia vagy, ez a te felelősséged.
Gábor egy pillanatra elakadt. Arra számított, hogy végre bűntudatot ébreszt benne, ehelyett megint szembetalálta magát a felesége hűvös, könyörtelen logikájával.
— Most nem tűnhetek el a munkahelyemről! — csattant fel. — Fontos projekt fut, ezt te is tudod!
— Vagyis a munkád fontosabb az anyád egészségénél? — kérdezte Eszter csendesen, ám a hangja úgy metszett, mint egy penge. — Kényelmes álláspont, Gábor. Azt szeretnéd, hogy én oldjam meg az ő gondjait, mégpedig úgy, hogy feláldozom a saját otthonomat. Ez nem fog megtörténni. Keress mellé segítőt. Vegyél neki lakást a közelben. De az én házamba nem költözik be.
Gábor érezte, hogy szétesik a terve. A könyörgés, a panaszkodás, a lelkiismeretre ható mondatok mind lepattantak Eszter áthatolhatatlan nyugalmáról. Ekkor döntötte el, hogy mindent egy lapra tesz fel. Úgy gondolta, ha kész helyzet elé állítja a feleségét, megtöri az ellenállását. Ha az anyja ott áll majd a küszöbön bőröndökkel, Eszter nem mer jelenetet rendezni. Hatni fog rá a szomszédok előtti szégyen, talán a maradék emberség is. Végül engedni fog.
Péntek este az ajtócsengő élesen, sürgetően hasított bele a lakás csendjébe, mintha vészjelzés lett volna. Eszter éppen az ablakpárkányon sorakozó ibolyákat locsolta. Megdermedt, letette az öntözőkannát, és elindult az ajtó felé. Már a folyosón érezte, mi várja odakint. Mintha a lakás is visszatartotta volna a lélegzetét.
Kinyitotta az ajtót. A küszöbön Judit állt sötét kabátban, fején gondosan megigazított kalappal. Az arcáról diadalmas bizonyosság sugárzott. A lábánál két régi, szíjakkal összefogott bőrönd terpeszkedett. Mögötte Gábor toporgott, ideges mosollyal, és kerülte Eszter tekintetét.
— Na, Eszterkém, fogadd a vendéget! — jelentette be harsányan az anyósa, és már lépett is előre, mintha a saját lakásába érkezett volna.
Eszter azonban nem mozdult félre. Kinyújtotta a karját, megtámaszkodott az ajtófélfában, és a teste egyszerre áthatolhatatlan akadállyá vált.
— Gábor — szólalt meg jéghideg nyugalommal. — Mi ez?
A férfi hebegni kezdett, egyik lábáról a másikra állt.
— Eszter, hát… megbeszéltük… Anyának nehéz egyedül, nem hagyhattam ott abban az állapotban…
— Ti beszéltétek meg — vágott közbe Eszter, minden szót külön megnyomva. — Én pedig azt mondtam: nem.
Judit, akit láthatóan váratlanul ért ez a vakmerőség, elvörösödött a felháborodástól.
— Hogy mersz így beszélni velem?! Ez az én fiam otthona! Itt fogok lakni!
Azzal megpróbálta félrelökni Eszter karját.