Eszter azonban egy tapodtat sem engedett. Nem azért hátrált fél lépést, hogy utat adjon, hanem hogy legyen helye cselekedni. Megragadta az egyik bőrönd fogantyúját, és teljes erőből kilökte a lépcsőházba. A csomag hangos csattanással végigcsúszott a kövön, majd nekivágódott a falnak. A második ugyanígy követte: az ütődéstől felpattant a zárja, és régi ruhák, kendők, gyűrött holmik szóródtak szét belőle.
— Te kis…! — sikoltott fel Judit, és körmeivel Eszter karjába kapaszkodott.
Eszter keményen ellökte magától. Nem ütötte meg, de a mozdulatból világosan kiolvasható volt: hozzáérni többé nem szabad. Judit megtántorodott, kalapja félrecsúszott a fején. Gábor azonnal odaugrott, hogy megtámassza, közben zavartan motyogott valamit, amit alig lehetett érteni.
Eszter ekkor sarkon fordult, visszalépett az előszobába, leakasztotta Gábor kabátját, felkapta a cipőjét és a táskáját. Egyik sem maradt bent. Mindent kihajított a lépcsőházba, Judit holmijai mellé.
— Kifelé. Mind a ketten.
A bejárati ajtó hatalmas dörrenéssel csukódott be. A zár két kattanása úgy hangzott, mintha ítéletet hirdettek volna.
Odakint azonnal elszabadult a vihar. Judit ordított, a hangja időnként éles visításba csapott át, szavai sértésekkel és átkozódással teltek meg. Aztán valaki ököllel kezdte verni az ajtót. Gábor volt az; minden ütését kétségbeesett kiabálás kísérte.
— Eszter! Nyisd ki! Ezt nem teheted!
Eszter a fal mellett állt, hátát a hideg felületnek támasztva. Hallgatta a lármát, mintha valahol messze, egy másik világban tombolna a zivatar. Gábor hangjában már nem erő volt, hanem annak az embernek a tehetetlensége, aki hirtelen elveszítette az irányítást. Eszter nem mozdult. Csak várt, amíg a zaj kifullad.
Néhány perc múlva lassan minden elcsendesedett. Már csak csoszogás hallatszott, bőröndök nyikorgása, tompa, visszafojtott morgolódás. Végül az is megszűnt. Csend lett.
Eszter ellépett a faltól, töltött magának egy pohár vizet, és egyetlen hajtásra megitta. Az arca kifejezéstelen maradt. Körbenézett a lakásán: a könyveken, a virágokon, a kanapén. Ez az ő tere volt. Az ő világa, amelyből végre kisöpörte az idegen betolakodást. Fogott egy rongyot, és aprólékosan letörölte a kilincset, az ajtófélfát, a küszöböt — mindent, amihez hozzáértek.
A telefon rezegni kezdett. A kijelzőn Gábor neve villogott, alatta hívások és üzenetek hosszú sora. Eszter megnyitotta a beszélgetést. „Ezt még megbánod.” „Anya miattad lett rosszul.” „Hogy dobhattál ki engem?” Úgy olvasta a sorokat, mintha nem is neki szólnának, hanem valaki egészen másnak. Nem válaszolt.
Bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt, és módszeresen kiszedte Gábor holmijait. Ingek, nadrágok, alsóneműk kerültek egymás után fekete szemeteszsákokba. Az első megtelt, aztán a második, majd a harmadik is. Borotva, dezodor, öv — mind ugyanoda ment. Gyorsan dolgozott, gépies pontossággal, mint aki végre megszabadítja az otthonát a fölösleges kacattól.
Amikor a zsákok már az ajtó mellett sorakoztak, lefényképezte őket, és elküldte a képet Gábornak egyetlen mondattal:
— Vidd el. A kulcsokat dobd be a postaládába.
Ezután letiltotta a számát, kikapcsolta a telefont, és bement a zuhany alá. A forró víz lemosta róla ennek a napnak, ennek a házasságnak és ennek az életnek az utolsó maradékát is.
Amikor kilépett a fürdőből, mély levegőt vett. A tiszta, néma lakásban valami új kezdődött.