Erzsébet asszony arcáról addigra teljesen leolvadt az udvarias mosoly. Mintha félretette volna, mint egy fölöslegessé vált terítéket. A vonásai megkeményedtek, a tekintete összeszűkült, és egyszerre pontosan olyan lett, amilyennek Eszter az elmúlt három év alatt megismerte. Ez volt az igazi Erzsébet asszony, minden álmelegség nélkül.
— Szóval most már így beszélsz — mondta lassan az anyósa. — Amint lett valamid, rögtön előkerült a nagy öntudat.
— Az öntudatom eddig is megvolt — felelte Eszter halkan. — Csak magát soha nem érdekelte.
— Hogy képzeled te ezt magadról? — Erzsébet asszony hangja egy pillanatra felszaladt, de aztán erőt vett magán, összeszorította az állkapcsát. — Én neveltem fel a fiamat. Én törődtem vele, én tettem érte mindent. Te pedig idejöttél, és mit adtál ennek a családnak?
— Három évnyi hallgatást — mondta Eszter. — Három évet, amíg maga eldönthette, hogy menyének tekint-e egyáltalán, vagy sem.
Felállt az asztaltól. Behúzta a táskája cipzárját, a vállára akasztotta, majd Leventére nézett. A férje mozdulatlanul ült, a tányérját bámulta, és nem szólt semmit.
Ennyi volt.
Itt állt előtte a válasz arra a kérdésre, amelyet hónapok óta forgatott magában: hátha egyszer megváltozik? Hátha mégis kiáll mellette? Hátha felkel, utána jön, és azt mondja az anyjának: „Elég volt”?
Nem fogja kimondani.
Sem most, sem másnap, sem soha. Mert ehhez elhatározás kellett volna, Levente pedig ahhoz szokott, hogy ne kelljen erőfeszítést tennie. Anya ott van, anya majd elrendezi, anya süt egy meggyes pitét, és közben elmagyarázza, hogyan kell helyesen élni.
— Én megyek — közölte Eszter.
— Eszter, várj már — Levente végre mintha magához tért volna, és felpattant. — Hová mész így? Még nem beszéltük meg…
— De igen. Éppen most beszéltük meg — mondta, miközben már az előszoba felé tartott. — Köszönöm a vacsorát.
A háta mögött Erzsébet asszony tovább beszélt. Hálátlanságról, arról, hogy ők mennyi mindent tettek érte, ő pedig így viselkedik, meg hogy aki kívülről jön, az mindig kívülálló marad. A mondatok darabokban értek el Eszterhez, és valahol félúton elvesztették minden súlyukat.
Felvette a cipőjét, kinyitotta az ajtót, és kilépett a lépcsőházba.
A lift azonnal megérkezett, mintha csak rá várt volna.
Levente a liftajtó előtt érte utol.
Zokniban rohant ki utána, az ajtó hangosan bevágódott mögötte. Ott állt kócosan, zavart arccal, olyan képpel, mint egy kisfiú, akitől elvették a kedvenc játékát, és még nem döntötte el, sírjon-e miatta.
— Eszter, kérlek, állj meg egy pillanatra. Ne csináld már ezt, hogy csak felállsz és elmész. Anya teljesen kiborult.
Eszter megnyomta a hívógombot.
— Anya kiborult — ismételte csöndesen. Nem kérdésként, inkább csak kimondta, hogy ő maga is hallja.
— Hát persze, mert készült, megterített, főzött… Nem rosszindulatból mondta. Te egyszerűen nem érted őt. Ő ilyen, tudod, éles a nyelve, de belül jó ember. Én egész életemben ismerem.
— Én meg téged ismerlek három éve, Levente.
A férfi elhallgatott. Zavartan megdörzsölte a tarkóját.
A lift megállt előttük, az ajtók szétnyíltak. Eszter belépett, majd megfordult. Levente a küszöbnél toporgott, se be, se ki, pontosan úgy, mint mindig. Az anyja és a felesége közé húzott láthatatlan vonalon állt, azon a keskeny sávon, amelyen a házasságuk mindhárom évét végigélte anélkül, hogy akár egyetlen lépést is tett volna bármelyik irányba.
— Gyere haza — mondta végül. — Nyugodtan megbeszéljük. Majd mondom anyának, hogy megbántódtál…
— Azt mondd neki, hogy nem bántódtam meg — válaszolta Eszter. — A megbántott emberek sírnak. Én csak levontam a következtetést.
A liftajtó becsukódott.
Amikor kilépett az utcára, a szeptemberi levegő hűvösen csapta meg az arcát. Esőszaga volt, nedves aszfaltíze, az a friss, kissé fémes illat, amely egy zápor előtt vagy után ül meg a városon. A lámpák már égtek, bár még nem sötétedett be egészen; az a furcsa átmeneti óra volt, amikor a nappal már elfáradt, de az este még nem vette át teljesen a helyét.
Eszter a megálló felé indult, és közben arra gondolt, hogy három évvel korábban most biztosan sírna. Menne az utcán, a kabátujjával törölgetné az arcát, felhívná valamelyik barátnőjét, és azt kérdezgetné: miért történik ez, mit rontott el, miért nem tud megfelelni. Most azonban nem könnyekre gondolt, hanem négyzetméterekre. Arra, hogy Júlia nagynéni régi belvárosi lakásában négy méter magas a mennyezet. Hogy az ablakok az udvarra néznek, ahol öreg hársfák állnak, bár szeptember végére már alig maradt rajtuk levél. Hogy a nagy szobában ott van Júlia tálalószekrénye a zöldes üvegekkel, és ő bizony nem fogja kidobni. Maradjon csak ott, ahol van.
Megérkezett a busz. Eszter felszállt, és az ablak mellé ült. Az üveg túloldalán lassan elúszott a város: boltok fényreklámjai, szatyrokat cipelő emberek, egy kereszteződés, ahol mintha öröktől fogva dugó lett volna. Közönséges péntek este volt, amelynek a világon semmi köze nem volt az ő kicsi, csendben széthulló életéhez.
A telefonja rezegni kezdett. Levente hívta. Eszter ránézett a kijelzőre, aztán visszacsúsztatta a készüléket a táskájába.
Néhány perc múlva újra rezgett. Ismeretlen számnak hitte első pillantásra, aztán felismerte. Három évvel ezelőtt, az első találkozásukkor mentette el, és azóta egyszer sem csörrent meg tőle a telefon.
A kijelzőn ez állt: „Erzsébet asszony”.
Eszter halványan elmosolyodott. Nem gonoszul, inkább valami fáradt kíváncsisággal. Aztán kinyomta.
Júlia nagynéni lakása az öreg fa és a felmelegedett radiátor szagával fogadta. A régi bérházakban valamiért mindig korán megindult a fűtés, már szeptember elején is langyosak voltak a csövek. Eszter felkapcsolta az előszobai lámpát, és a sárgás fény végigömlött a magas, mennyezeti stukkókkal díszített folyosón.
Még nem lakott itt igazán. Eddig csak jött-ment: papírokat rendezett, közjegyzővel beszélt, néhány holmit áthozott. A lakás tágas volt, kissé komor a régi bútoroktól és Júlia nagynéni jelenlététől, amely még nem oszlott ki belőle. Eszter pedig, ha őszinte akart lenni magához, nem is vágyott rá, hogy ez túl hamar megtörténjen.
Bement a nagy szobába, és leült Júlia nagynéni régi kanapéjára.