Fából faragott karfái voltak; kényelmesnek semmiképp sem lehetett nevezni, kemény volt és kissé rideg, Eszter mégis mindig szeretett rajta üldögélni. Júlia nagynéni annak idején többnyire innen mesélt neki, ezen a kanapén ülve.
Elővette a telefonját. Öt nem fogadott hívás Leventétől, egy Erzsébet asszonytól, és egy üzenet is várta: „Eszter, anya nagyon ki van borulva. Hívj fel, ha lehiggadtál.” Eszter egy pillanatig nézte a kijelzőt, aztán lefelé fordítva letette maga mellé a készüléket.
Egy darabig csak ült a csöndben.
Később felállt, odament az ablakhoz, és kitárta a súlyos, régi fakeretet. A zsanérok halkan megnyikordultak, ahogy mindig. Az udvarra lassan ráereszkedett az este. Lent valahol két ember beszélgetett, a pad mellett álló nyárfa utolsó levelei szárazon susogtak, ezen kívül nem hallatszott semmi.
Eszter Leventére gondolt.
Meglepte, hogy nem fájdalommal. Inkább fáradtság volt benne, meg valami szánalomhoz hasonló érzés, bár a szánalom sem volt egészen pontos szó. Levente nem volt rossz ember. Talán éppen ez volt a tragédiája: nem gonosz volt, hanem üres. Az anyja soha nem engedte igazán felnőni, maga mellett tartotta, kényelmesen, engedelmesen, puhán. Ő pedig nem tiltakozott. Minek is tette volna, ha egyszer anya úgyis mindent jobban tud?
Eszter három éven át várta, hogy Levente egyszer kimondja: melletted állok. Csak ennyit. Vagy legalább egyetlen mozdulatot: hogy odaálljon mellé, amikor az anyja látványosan hátat fordít neki. Hogy legalább hallgasson, amikor Erzsébet asszony a vendégek előtt mérgezett megjegyzéseket tesz. De Levente hallgatása mindig csak egy irányba működött. Az anyja felé tiszteletnek számított, a felesége felé árulásnak — csakhogy ő ezt soha nem tekintette árulásnak.
Eszter becsukta az ablakot.
Átment a konyhába. Kicsi helyiség volt, fehér virágmintás csempével, keskeny asztallal az ablak alatt, és ott állt Júlia nagynéni kedvenc bögréje is, amelyet ő csak „álmos bögrének” nevezett, mert kizárólag lefekvés előtt ivott belőle. Eszter feltette a vízforralót. Amíg melegedett a víz, kipakolta a táskáját, előkereste a jegyzetfüzetét, és felírt néhány sort. Nem levelet írt, csak egy listát. Mindazt, amit a következő héten el kellett intéznie. Felhívni az ügyvédet — már talált is egy megbízhatót, egy kolléganő ajánlotta. Átíratni a számlát. Benyújtani a kérelmet.
Hétfőn beadja a válókeresetet.
Nem azért, mert Levente rossz ember. És nem is azért, mert pénzhez jutott, és most hirtelen elszállt magától — Erzsébet asszony pontosan ezt fogja majd mondani mindenkinek, akinek csak elpanaszolhatja, hát mondja. Hanem azért, mert három év bőven elég idő ahhoz, hogy az ember belássa: senki sem változik meg, ha ő maga nem akar. Levente pedig nem akart. Neki így volt jó.
A vízforraló kattant, a víz felforrt. Eszter forró vizet öntött Júlia nagynéni „álmos” bögréjébe, abba, amelynek oldalán kamilla volt, a fülén pedig egy régi repedés, valamikor pillanatragasztóval összefogva. Két tenyere közé fogta.
Hát így.
Most már itthon van.
Nem új otthon volt ez, inkább másféle. Olyan hely, ahol csend van, ahol régi könyvek illata ül a levegőben, ahol a sarokban halkan zümmög a radiátor, és az ablak alatt egy udvar terül el, tele olyan idegen emberekkel, akiket egyáltalán nem érdekel, mi történik vele. Ez jólesett. Pontosan erre volt szüksége.
A telefonja megint megrezdült. Eszter odapillantott: ismét Levente hívta.
Némára állította a készüléket, és félretette az ablakpárkányra.
Odakint már sötét volt, és a csend még sűrűbbnek tűnt. A nyárfáról levált az utolsó sárga levél, lassan aláhullott, majd lent megpihent a padon.
Eszter kortyolta a teáját, és nem sietett sehová.
Három hónap telt el.
A válást gyorsan kimondták. Nem volt vita a vagyonról, nem volt jelenet a tárgyalóteremben. Levente úgy érkezett, mint akit akarata ellenére hoztak oda: hallgatott, aláírt mindent. Amikor kiléptek az épületből, a lépcsőn utolérte Esztert, és azt mondta:
– Legalább rendesen beszélhettél volna velem, mielőtt ezt megteszed.
Eszter ránézett, egy másodpercig gondolkodott, aztán csak ennyit felelt:
– Levente, én három éven át mást sem tettem, csak beszéltem.
Erre már nem tudott válaszolni. Két irányba indultak el: ő jobbra, Eszter balra. És ez így volt rendjén.
Erzsébet asszony még kétszer telefonált. Először egy héttel az ominózus vacsora után, fáradt, sértett, meg nem értett asszony hangján. Másodszor egy hónappal később, akkor már egészen más tónusban, keményen és röviden:
– Te tönkretetted a családot.
Eszter végighallgatta, elköszönt, majd többé nem vette fel neki a telefont.
A régi nagypolgári lakást közben rendbe hozta. Nem hivalkodóan, nem nagy tervekkel, csak csendesen, a maga módján. A falakat meleg fehérre festette, a nagy szobában új parkettát rakatott le, kicseréltette a vízvezetékeket és a szanitereket. A zöldes üvegű tálalószekrényt megtartotta. Most a nappaliban állt, Eszter Júlia nagynéni csészéit és a saját könyveit tartotta benne. Furcsa lett az egész, de jó. Olyan, mintha egyszerre maradt volna meg a múltból valami, és kezdődött volna el valami új.
A munkahelyén semmi sem változott. Ugyanazok a gyerekek, ugyanazok az anyák a sorban, ugyanaz a kolléganő, Réka, aki minden reggel termoszban hozta a kávét, és rendszerint mesélt valami nevetségeset a macskájáról. Eszter rájött, hogy a munkája olyan neki, mint egy horgony. És jó, hogy van mihez kötődnie.
A pénzhez egyelőre nem nyúlt. Nyitott egy külön számlát, egyeztetett az ügyvéddel. Nem lett belőle semmiféle Gábor-féle vállalkozás, nem bízta ismerős közvetítőkre, nem engedett senkit a közelébe, aki hirtelen túl sok jó tanáccsal állt volna elő. Minden nyugodt volt, tiszta, és minden az övé.
Esténként néha leült Júlia nagynéni kanapéjára. Ugyanolyan kemény volt, ugyanolyan kényelmetlen, mint régen. Eszter mégis ott maradt rajta, telefon és televízió nélkül, csak úgy. Nézte a tálalószekrényt, az állólámpa meleg fényét, és hallgatta a radiátor halk zúgását.
Júlia nagynéni nem csupán lakást és pénzt hagyott rá.
Hanem csendet is.
Olyan csendet, amelyben Eszter végre meghallhatta saját magát.