Ujjai között könnyed, már-már színpadias mozdulattal pörgette meg az autókulcsot, mintha az is valamiféle bizonyíték volna a sikerére.
— A logisztika, Mónika néni, nekem már régen csak múlt idő — közölte Gábor olyan hangon, mintha egy konferencián tartana előadást. — Most egészen más szintű feladatokkal foglalkozom. Rendszereket felügyelek, átvilágításokat végzek, szervezeti hatékonyságot javítok, embereket és folyamatokat optimalizálok. Szóval nincs megállás. Nagy felelősség ez.
Júlia lesütötte a szemét, és a tányérján heverő salátát bámulta.
Alig nyúlt hozzá. A paradicsom, az uborka, a levelek mind úgy feküdtek előtte, mintha valami színtelen, íztelen díszlet részei lennének. Műanyagnak hatott az egész, akárcsak ez az este.
Hiszen mindössze három hónap telt el azóta, hogy Gábort csúfos jelenet után eltávolították ugyanabból a logisztikai cégtől.
Nem egyetlen apró hiba miatt történt.
Már régóta halmozódtak a bajok. Összekeverte a címeket, félrenézte a határidőket, fontos iratokat hagyott el, fuvarokat rontott el. A végső pontot az tette fel az egészre, amikor egyszerűen be sem ment dolgozni, mert dél körül ébredt fel, és addigra már rég keresnie kellett volna őt a főnökségnek.
A kirúgása után természetesen semmiféle tanácsadói karrier nem indult el.
Nagy ügyfelek sem keresték.
Az elmúlt három hónap valójában abból állt, hogy Gábor délután kettő tájban kikászálódott az ágyból, ledobálta a ruháit oda, ahol éppen eszébe jutott, aztán órákig nyúlt el a kanapén. Videókat nézett sikeres vállalkozókról, milliomos gondolkodásról, pénzügyi áttörésről és arról, hogyan kell „fejben gazdagnak lenni”.
Közben a háztartást Júlia vitte a vállán.
Otthonról dolgozott, négy kisebb cég könyvelését tartotta kézben egyszerre. Esténként, amikor mások már pihentek, ő a konyhaasztalnál ült a laptop fölé görnyedve. Kimutatásokat készített, utalásokat ellenőrzött, számlákat javított, mások elszúrt adminisztrációját bogozta ki, miközben Gábor a szobában nyugodtan aludt.
Ő fizette a bevásárlást.
Ő rendezte a rezsit.
Ő állta a mindennapi kiadásokat.
És ő utalta hónapról hónapra az autó törlesztőrészletét is — annak az autónak a kulcsaival játszott most a férje olyan magabiztosan a rokonság előtt.
Erről azonban az asztalnál ülők közül senkinek sem volt szabad tudnia.
Gábor már az elbocsátása utáni első hetekben jelenetet rendezett otthon. Kiabált, sértődött, fenyegetően hallgatott, majd határozottan megtiltotta Júliának, hogy bármit elmondjon az anyjának vagy a rokonoknak.
Azt hajtogatta, hogy „a család ügyeit nem teregetjük ki idegenek elé”.
Így aztán a külvilág szemében továbbra is feltörekvő, sokra hivatott szakember maradt, aki állítólag saját döntéséből távozott a régi munkahelyéről, mert nagyobb lehetőségeket keresett.
— Az én Gáborkám mindig tudta, mit akar! — harsant fel ekkor Erzsébet hangja, átvágva az asztal körüli beszélgetés moraján.
Büszkén kihúzta magát, és diadalmas pillantást vetett a köréjük gyűlt rokonokra, akik lassan elcsendesedtek.
— Már kisgyerekként is ilyen volt. Amit a fejébe vett, azt véghez is vitte. Ilyen az igazi férfi. Támasz, kenyérkereső, családfő. Egy ilyen ember mellett az asszony nyugodtan érezheti magát, mintha vastag kőfal védené.
Néhányan azonnal bólogatni kezdtek, mintha csak erre vártak volna.
Erzsébet ezután lassan Júlia felé fordult.
Szája szélén elégedett, kissé fölényes mosoly jelent meg.
— Ugye, Júlia?
Júlia tekintete találkozott az anyósáéval. Az egész asztal mintha egyszerre visszatartotta volna a lélegzetét, várva, mit felel. Szerencsére a zenekar éppen akkor kezdett bele egy újabb hangos, rézfúvósoktól zengő számba, ám ezúttal még a zene sem tudott eltakarni semmit. A pillanat alatt rájuk nehezedő feszültség sűrűbb és erősebb volt minden dobszónál, minden trombitahangnál.
— Igen, Erzsébet — mondta végül Júlia.
A hangja nem csuklott el. Nem volt benne sem sírás, sem dühös kiáltás. Inkább valami hideg, éles nyugalom áradt belőle, amit bárki észrevehetett volna, ha valóban figyel. Csakhogy itt senki sem akart figyelni. Mindenki a látszat csillogásában lubickolt, a drága fogások, a hangzatos mondatok és a kitalált siker bódulatában.
— Valóban olyan, mintha kőfal mögött élnék — folytatta Júlia lassan. — Csakhogy ez a fal már olyan vastag, hogy lassan levegőt sem kapok tőle.
Gábor a pohara mögül gyanakodva felvonta a szemöldökét. Megérezte a felesége hangjában azt az idegen, metsző árnyalatot, amely korábban nem volt ott. Egy pillanatra mintha valami rossz előérzet mozdult volna meg benne, de a rokonok elismerő pillantásai és saját hiúsága gyorsan elnyomták ezt a halvány nyugtalanságot.
— Na, hát erről beszélek! — csapott a térdére András nagybácsi. — A mi családunkban mindig volt tehetség, csak észre kell venni! Erre inni kell! Hozzanak még egy adag húsnyársat, meg töltsünk bort is! Gábor fiam, ne üldögélj ott, tölts a többieknek!
— Egy pillanat, kedves rokonok — szólalt meg Júlia, és lassan felállt az asztaltól.
Nem kapkodott. Nem húzta be a vállát, nem próbált úgy tenni, mintha csak véletlenül mozdult volna meg. Ezúttal nem akart kisurranni a figyelem elől; most már esze ágában sem volt észrevétlennek maradni.