Júlia kihúzta magát. A gerince egyenes volt, a vállai nem estek előre, a pillantása pedig lassan végigvándorolt a társaságon: az elégedetten trónoló anyóson, a székén kényelmesen elterülő, hazugságok mögé bújt férjén, és a vidékről érkezett rokonokon, akik eddig gondolkodás nélkül bólogattak minden szóra.
A táskájába nyúlt, oda, ahol a telefonja pihent. Ujjai azonnal megtalálták a készülék hűvös, sima oldalát. Már nem volt benne bizonytalanság. Tudta, mi következik. Az a hangfelvétel, amellyel Erzsébet az este elején még dicsekedve szórakoztatta a többieket — amelyben gúnyosan nevetett a menyén, amiért az éjjel-nappal a billentyűzetet veri, miközben az ő „aranykezű” fia állítólag eltartja — ott lapult a memóriában, akár egy beélesített bomba. Csakhogy Júlia időközben megértette: egyetlen hangüzenet már nem lenne elég. Ez a színjáték nagyobb leleplezést érdemelt.
Minden lépésével egyre több tekintetet fordított maga felé. Határozottan indult el a terem sarkában elhelyezett, falra rögzített nagy kivetítő és a hozzá tartozó hangtechnika irányába, amelyet efféle családi ünnepségeken rendszerint régi videók, fotóösszeállítások és megható köszöntők lejátszására használtak. A fejhallgatós, fiatal DJ értetlenül kapta fel a fejét, amikor Júlia egyetlen mozdulattal kihúzta a laptop kábelét a keverőpultból, és a saját apró eszközét csatlakoztatta a rendszerhez.
— Elnézést, hölgyem, mégis mit művel? Most a zene megy, mindjárt hozzák a tortát! — szólt rá a fiú, de Júlia olyan hűvös, kemény pillantást vetett rá, hogy a mondat vége szinte elhalt a szájában. Valami olyan parancsoló nyugalom áradt belőle, hogy a technikus önkéntelenül is hátralépett.
— Ma Erzsébet hatvanadik születésnapját ünnepeljük — szólalt meg Júlia, és a hangja a professzionális hangfalakon keresztül tisztán, élesen, minden torzítás nélkül futott végig a termen. Egyetlen pillanat alatt minden fej felé fordult. A zene elnémult. Az ünnepi zaj helyét olyan feszült csend vette át, mintha vihar készülődne. — Mivel pedig a drága anyósom és az én sikeres, üzletember férjem ennyire büszkék erre a fényűző jólétre, úgy gondoltam, illene megmutatni mindenkinek, honnan is ered valójában ez a nagy siker. Következzen tehát egy rövid pénzügyi beszámoló a családi kasszáról.
Gábor az asztal mellől úgy pattant fel, mintha áramütés érte volna. A borospohara eldőlt, a sötétvörös ital pedig vékony, kígyózó csíkban indult meg a vakítóan fehér abroszon, egyenesen a fényesen csillogó autókulcsok felé.
— Júlia! Elment az eszed? Hagyd abba ezt az ostobaságot, és azonnal ülj vissza! — ordította, miközben az arca pillanatok alatt fenyegetően kivörösödött. A magabiztos, fölényes álarc egyetlen másodperc alatt leolvadt róla, és a helyén csupasz, kapkodó rémület maradt.
— Inkább te ülj le, Gábor — felelte Júlia halk, de metsző hangon, aztán megérintette a képernyőt.
A hatalmas vásznon megjelent az első irat. Nem valami nehezen értelmezhető táblázat vagy homályos kimutatás volt, hanem egy ismert logisztikai vállalat hivatalos felmondási dokumentuma, rajta nagy, piros pecséttel és a dátummal: három hónappal korábbról. Alatta világosan olvasható volt az indoklás is: munkaköri kötelezettségek elmulasztása, ismétlődő fegyelmi problémák, a feladatok hanyag és felelőtlen teljesítése.
A rokonok között moraj futott végig. András nagybácsi pislogva bámulta a kivetítőt, a szája félig nyitva maradt, mintha még mindig az előző falat salátát próbálná lenyelni.
— Mi… mi akar ez lenni? — hebegte Erzsébet, és a szeme döbbenten elkerekedett. A mélybordó, ünnepi ruhája a mellkasán szinte remegett a hirtelen felgyorsult szívveréstől. — Gábor, fiam… miféle hazugság ez? Miért van ott ez a papír?
— Ez csak az első oldal, kedves család — mondta Júlia, és a hangjában már nem volt sem remegés, sem kérés. Acélos nyugalom csengett benne. Egy mozdulattal továbbváltott.
A kivetítőn ezután bankszámlakivonatok sorakoztak fel. Csakhogy ezek nem Gábor számlái voltak, hanem Júliáéi. Hónapról hónapra rendezett kimutatások, pontosan vezetett táblázatok, amelyek könyörtelen világossággal mutatták meg a valóságot.
Ott szerepelt a négyszázezer forintos lakáshitel-törlesztés, amelyet nem a „sikeres üzletember” fizetett, hanem a felesége, az éjszakába nyúló könyvelési munkáiból.
Alatta következtek a közüzemi számlák, a bevásárlások, a mindennapi kiadások, minden egyes tétel aprólékosan feltüntetve.
Végül pedig ott állt a legfrissebb bejegyzés: aznap, alig tíz perccel korábban kiegyenlített, kétszázötvenezer forintos pótszámla a bankett-teremből, amelyet Gábor és az ünneplő társasága vert el drága alkoholra.