és bőséges hústálakra, miközben a bankszámláján mindössze egyetlen nyomorúságos ezres árválkodott.
— Nézzék meg alaposan ezeket a tételeket — lépett előre Júlia, és lassan végighordozta a pillantását a dermedten ülő rokonságon. — Ez a fényűző, milliós mulatság, ez a hatvanadik születésnap, a méregdrága ruha, a pezsgő, sőt még az az autó is, amelynek a kulcsait az én kedves férjem olyan nagyvonalúan itt hagyta az abroszon… mind kölcsönökből, hitelekből és az én éjjel-nappali munkámból áll össze. Gábor három hónapja egyetlen percet sem dolgozott. Nem lett belőle sem igazgató, sem tanácsadó, de még annyira sem képes, hogy a saját levetett ruháit elpakolja maga után. Egy tunya, hazudozó, másokon élő ember, aki még a saját anyját és a családját is szemrebbenés nélkül félrevezette, csak hogy ne kelljen szembenéznie azzal, mivé vált.
— Elég! Azonnal hagyd abba! — üvöltötte Gábor, és vadul felpattant az asztaltól.
A széke nagy csattanással borult hátra, a hangja végigvágott a márványpadlón. A férfi arca verejtékben úszott, vonásait a pánik, a tehetetlen düh és a lelepleződéstől való rettegés torzította el. Júlia felé vetette magát, mintha ki akarná tépni a kezéből a laptopot, mintha akár a kivetítőt is darabokra zúzná, csak hogy elhallgattassa ezt a kegyetlenül pontos igazságot.
Júlia azonban nem hátrált meg. Egyetlen lépést sem tett vissza.
Már nem félt tőle. Abban a másodpercben valami végleg elszakadt benne: az a sok éven át belé nevelt, lassan mérgező rettegés egyszerűen eltűnt. A helyén hűvös, tiszta és felszabadító erő maradt.
Gábor még oda sem érhetett hozzá, amikor András nagybácsi és két másik rokon, akik addig döbbenten bámulták a jelenetet, hirtelen magukhoz tértek. Felugrottak, elkapták a férfit, és erővel visszatartották.
— Engedjetek el! Halljátok? Engedjetek! Ez a nő tönkre akar tenni! — hörögte Gábor, miközben a szeme kidülledt a hisztériától.
A hibátlanul vasalt, hófehér inge, amelyet nemrég még olyan büszkén feszített a mellkasán, most gyűrötten, nedvesen tapadt rá. A drága anyag elveszítette minden eleganciáját, ahogy ő maga is elveszítette azt a szerepet, amelyet olyan sokáig játszott.
— Nem én teszlek tönkre, Gábor — felelte Júlia csendesen.
A mikrofon még mindig működött, ezért a halk szavak is kristálytisztán betöltötték a termet.
— Te magad romboltad le az életedet akkor, amikor elhitted, hogy a hazugságaid örökké eltartanak.
Erzsébet asszony eközben összeroskadva hanyatlott vissza a székére. Az a büszke, mélybordó ruhába öltözött nő, aki néhány perccel korábban még szinte királynőként uralta az asztalfőt, hirtelen mintha egy évtizedet öregedett volna. Reszketett a keze, az arca szürkésfehérré vált, tekintetéből pedig lassan kihunyt minden korábbi fölény és méltóság.
Előbb a fiára nézett, aztán nehezen, szinte kínlódva Júlia felé fordította a fejét. Nem tudott megszólalni. A dicsekvés, a gőg, a nagy gonddal felépített látszat és az a hamis, kényelmes álom, amelyben addig élt, mind egyszerre akadt a torkán.
Júlia ekkor leválasztotta a laptopját a rendszerről. A kivetítő képe egy pillanat alatt elsötétült, és a teremre újabb, még súlyosabb csend borult.
Megigazította a ruhája ujját, felvette az asztal széléről a kis kézitáskáját, majd lassan, de teljes határozottsággal elindult a kijárat felé. A rokonok némán húzódtak félre előle. Többen lesütötték a szemüket, mások zavartan a tányérjukat bámulták. Senki sem merte megszólítani, és senki sem mert a szemébe nézni.
A zenészek is elhallgattak. A bankett-teremben már csak Gábor fulladozó, dühös zihálása és Erzsébet asszony elfojtott, keserű sírása hallatszott.
Amikor Júlia a nehéz, üvegbetétes főbejárathoz ért, egy pillanatra megállt. Még egyszer visszafordult.
A fények élesen világították meg a széthullott ünnepséget: a félbehagyott lakomát, az asztalterítőn szétfolyt vörösbort, a megalázottan ordítozó férfit és azokat az illúziókat, amelyekből már nem maradt más, csak rom. Ez a hatvanadik születésnap valójában soha nem az ünneplésről szólt. Ez volt a számonkérés napja. A végső elszámolásé.
Aztán Júlia kilépett az éjszaka hűvös levegőjébe.
A város fényei távol, puhán és hívogatóan ragyogtak. Mély levegőt vett, és először hosszú idő után úgy érezte, a tüdeje valóban megtelik oxigénnel. Nem nyomta többé a mellkasát a hazugságokból emelt fal, nem szorította a torkát a szégyen, amely soha nem is az övé volt.
A telefonja megrezzent a zsebében. Új üzenet érkezett a munkahelyéről.
Júlia azonban most először nem nyúlt érte.
Csak elindult lefelé a lépcsőn. Könnyedén, egyenes háttal, szabadon. A csillagos ég alatt megtette az első valódi lépéseket egy olyan élet felé, amely végre az övé volt.
Vajon milyen érzés lehet mindent hátrahagyni, ami eddig csak színjáték volt, és először igazán önmagadért élni?