— A logisztika, Kinga néni, nálam már lezárt fejezet — mondta Péter könnyed fölénnyel. — Egészen más szinten mozgok most. Rendszereket felügyelek, ellenőrzéseket végzek, folyamatokat hangolok össze, meg hát a munkaerő-kérdések optimalizálása is hozzám tartozik. Egy perc nyugtom sincs. Nagy felelősség ez.
Lilla lesütötte a szemét, és a tányérját bámulta.
A salátához alig nyúlt hozzá. A zöldségek furcsán fakónak, ízetlennek hatottak, mintha nem is étel, hanem valami olcsó díszlet lett volna előtte.
Mindössze három hónap telt el azóta, hogy Pétert hangos, szégyenteljes jelenet után kitették ugyanabból a logisztikai cégtől.
És nem ok nélkül.
Összekeverte a címeket, rendre elszámolta a kiszállítási időket, fontos papírok maradtak nála vagy tűntek el miatta, és a hibákból egyre több gyűlt össze. A végső lökést az adta, amikor egy munkanapon egyszerűen be sem ment dolgozni, mert sikerült délig aludnia.
A kirúgása után természetesen semmiféle tanácsadói karrier nem indult be.
Komoly megbízói sem akadtak.
Az elmúlt három hónapban Péter többnyire délután kettő körül kászálódott ki az ágyból, a ruháit ott hagyta a padlón vagy a széken, ahová éppen ledobta, aztán órákig hevert a kanapén. A telefonján és a laptopján olyan videókat nézett, amelyekben gazdag vállalkozók beszéltek a siker titkáról, a helyes gondolkodásról, a pénz bevonzásáról és arról, hogyan kell „nagyban játszani”.
Közben a családot Lilla vitte a hátán.
Otthonról dolgozott, és egyszerre négy kisvállalkozás könyvelését kezelte. Esténként, sőt gyakran éjszaka is a konyhaasztalnál ült a laptop fölé görnyedve: kimutatásokat készített, számlákat egyeztetett, utalásokat ellenőrzött, és mások figyelmetlenségeit javította ki, miközben Péter a hálószobában zavartalanul aludt.
Ő fizette a bevásárlást.
Ő állta a rezsit.
Ő fedezte a mindennapi kiadásokat.
És ő utalta hónapról hónapra az autó törlesztőjét is, annak az autónak a részletét, amelynek kulcsaival a férje most ilyen látványos magabiztossággal játszott a rokonság előtt.
Csakhogy erről az asztalnál ülők közül senkinek sem volt szabad tudnia.
Péter már az elbocsátása utáni első hónapban akkora jelenetet rendezett otthon, hogy Lilla napokig némán járt-kelt a lakásban. Követelte tőle, hogy az anyjának és a rokonoknak egyetlen szót se szóljon a történtekről.
Azzal érvelt, hogy „a család ügyeit nem hordjuk szét idegenek elé”.
Így aztán a külvilág szemében továbbra is ígéretes, előretörő szakember maradt, aki állítólag azért hagyta ott a korábbi munkahelyét, mert nagyobb lehetőségek vártak rá.
— Az én Péterem mindig tudta, mit akar! — harsant fel Mónika hangja, túlszárnyalva a terem zsivaját.
Büszkén kihúzta magát, és diadalmas pillantással végignézett a hirtelen elcsendesedő rokonokon.
— Már kisfiúként is ilyen volt. Amit a fejébe vett, azt elérte. Ilyen az igazi férfi. Támasz. Családfenntartó. Egy asszony mellette biztonságban érezheti magát, mintha kőfal védené!
Többen helyeslően bólogatni kezdtek.
Mónika ekkor a menyére fordította a tekintetét.
A szája szélén elégedett, szinte győztes mosoly ült.
— Ugye, Lilla?
Lilla lassan felemelte a szemét, és az anyósára nézett. Az asztal körül mintha egyszerre mindenki visszafojtotta volna a lélegzetét, várva, mit felel. A zenekar éppen abban a pillanatban csapott bele egy újabb, harsány rézfúvósokkal teli dallamba, de a hangzavar semmit sem takart el. A levegőben megülő, nyomasztó csend sokkal erősebben nehezedett rájuk, mint bármelyik trombita vagy szaxofon hangja.
— Igen, Mónika — mondta végül Lilla.
A hangja egyáltalán nem remegett. Hideg, pontos nyugalom volt benne, olyan, amelyet bárki észrevett volna, ha egy kicsit is figyelmesebben nézi. De ott senki sem akart figyelni. Mindenki a csillogó látszatban fürdött: a drága fogások, az ünnepi beszédek és a kitalált siker kellemes mámorában.
— Valóban úgy érzem magam, mintha kőfal mögött állnék — folytatta Lilla. — Csak ez a fal olyan vastag lett körülöttem, hogy lassan már levegőt sem kapok tőle.
Péter a pohara mögül gyanakodva felvonta a szemöldökét. Meghallott valami idegen, éles árnyalatot a felesége hangjában, de a büszkesége, meg a rokonok elismerő pillantásai gyorsan elnyomták benne a felvillanó rossz érzést.
— Hát erről beszélek! — csapott a combjára Gábor bácsi. — A mi családunkban mindig is volt tehetség, ezt mondom én! Ezt meg kell ünnepelni rendesen. Hozzanak még sültet, és töltsünk bort is! Péter fiam, ne ülj ott, tölts a többieknek!
— Egy pillanat, kedves rokonok — szólalt meg Lilla, majd lassan, nyugodt méltósággal felállt az asztaltól. Ezúttal nem félrehúzódni készült, és eszében sem volt észrevétlennek maradni.
