Lilla kihúzta magát. Már nyoma sem volt annak az összehúzott vállú, csendben tűrő nőnek, aki eddig az asztal szélén ült. Tekintete lassan végigjárt a társaságon: Mónika önhitten feszítő arcán, Péter kényelmesen terpeszkedő, hazugságok mögé bújó alakján, és a vidékről érkezett rokonokon, akik eddig minden szóra készségesen bólogattak.
Ujjai közben a táskájába csúsztak, egyenesen oda, ahol a telefonját tartotta. Megérezte a készülék hűvös, sima oldalát, és abban a pillanatban teljesen tisztán látta maga előtt a következő lépést. Ott volt nála az a hangfelvétel, amellyel Mónika a vacsora elején még kérkedve szórakoztatta a többieket: a felvétel, amelyen gúnyosan nevetett a menyén, amiért az éjjel-nappal a számítógép előtt görnyed, miközben az ő „aranyszívű” fia tartja el a családot. A hangüzenet úgy lapult a memóriában, mint egy élesre állított robbanószerkezet. Lilla azonban ekkor már tudta, hogy önmagában ez kevés lenne. Ez az este nagyobb leleplezést érdemelt.
Határozott léptekkel indult meg, és ezzel azonnal magára vonta a figyelmet. Nem a kijárat felé ment, nem is a mosdó irányába, hanem a terem sarkában felállított technikai pulthoz, ahol a falra szerelt óriási kivetítőt és a hangrendszert kezelték. Az ilyen ünnepségeken ezen szokták vetíteni a családi fotókat, régi videókat, megható montázsokat. Most azonban valami egészen más készült megjelenni rajta.
A fejhallgatós fiatal DJ döbbenten nézett fel, amikor Lilla minden magyarázat nélkül kihúzta a laptopból a csatlakozót, majd a saját apró eszközét illesztette a helyére.
— Elnézést, asszonyom, mit művel? Most megy a zene, mindjárt hozzák a tortát! — tiltakozott zavartan a fiú.
Lilla csak ránézett. Egyetlen, jéghideg, parancsoló pillantás volt, de elégnek bizonyult. A technikus torkán akadt a folytatás, és ösztönösen hátralépett. A nőből olyan nyugodt, megkérdőjelezhetetlen erő áradt, hogy senki sem mert az útjába állni.
— Mónika ma a hatvanadik születésnapját ünnepli — szólalt meg Lilla, és hangja a professzionális hangfalakon át tisztán, élesen töltötte be az egész termet. Egyetlen recsegés, egyetlen bizonytalan rezdülés sem volt benne. A beszélgetések elhaltak, a poharak félúton megálltak a kezekben, minden tekintet rá szegeződött. A zene elnémult, és az ünnepi teremre olyan sűrű csend ereszkedett, mint amikor a levegő megdermed egy közelgő vihar előtt. — Mivel pedig drága anyósom és az én sikeres, üzletember férjem annyira büszkék erre a látványos jólétre, úgy gondoltam, illik megmutatni mindenkinek, miből is épült fel valójában ez a csillogás. Következzen egy rövid beszámoló a családi kasszáról.
Péter az asztal mellől szinte kilőtt. A hirtelen mozdulattól felborult előtte a borospohár, és a sötétvörös ital hosszú, kígyózó csíkban futott végig a makulátlan fehér abroszon, egyenesen a fényesen csillogó autókulcsok irányába.
— Lilla! Elment az eszed? Azonnal fejezd be ezt az ostobaságot, és ülj vissza! — ordította, miközben arca pillanatok alatt haragos vörösre váltott. Az előbb még fölényes, biztos férfi maszkja lecsúszott róla, és a helyén nyers, kapkodó rémület jelent meg.
— Inkább te foglalj helyet, Péter — válaszolta Lilla halkan, de úgy, hogy mindenki hallotta. Aztán megérintette a képernyőt.
A kivetítőn ekkor megjelent az első irat. Nem homályos magyarázat, nem valami bonyolult táblázat, hanem egy ismert logisztikai vállalat hivatalos felmondólevele. A dokumentumon nagy piros bélyegző virított, mellette jól olvasható dátum: három hónappal korábbról. Alatta pedig a száraz, hivatalos indoklás: munkaköri kötelességszegés, ismétlődő fegyelmi problémák, a feladatok hanyag és megbízhatatlan teljesítése.
A vendégek között halk moraj futott végig. Gábor bácsi pislogva bámulta a vásznat, szája még nyitva maradt az imént bekapott salátafalat után.
— Mi… mi akar ez lenni? — suttogta Mónika, és a szeme hirtelen elkerekedett. Mélybordó, ünnepi ruhája finoman remegett a mellkasánál, ahogy a szíve vadul kalapálni kezdett. — Péter, fiam… ez hazugság, ugye? Miért van ott ez a papír?
— Ez még csak az első oldal, kedves családom — mondta Lilla, és a hangja keményen csengett, akár a megfeszített acél. Egyetlen mozdulattal továbblapozott.
A következő pillanatban bankszámlakivonatok sorai töltötték be a hatalmas képernyőt. Nem Péter számlái voltak ezek. Lilláéi. Hónapról hónapra vezetett, pontos kimutatások jelentek meg, amelyek könyörtelen részletességgel rajzolták ki az igazságot.
Ott szerepelt a négyszázezer forintos lakáshitel-törlesztés, amelyet nem a „sikeres üzletember”, hanem a felesége éjszakába nyúló könyvelési munkái fedeztek.
Ott sorakoztak a rezsik, a bevásárlások, a mindennapi élet kiadásai, minden apró és nagyobb tétel.
És ott volt a legfrissebb bejegyzés is: az aznapi, alig tíz perce kiegyenlített kétszázötvenezer forintos pótszámla a bankett-teremből, amelyet Péter és ünneplő társasága a méregdrága italokra vert el.