Meg a roskadásig pakolt hústálakra is — miközben a bankszámláján végül mindössze egyetlen, nyomorúságos ezerforintos maradt.
— Nézzétek meg alaposan ezeket az adatokat — lépett előrébb Lilla, és lassan végighordozta a pillantását a dermedten ülő rokonságon. — Ez a fényűző, milliós ünnepség, ez a hatvanadik születésnap, a méregdrága öltözék, a pezsgők, sőt még az a kocsi is, amelynek a kulcsát az én drága férjem olyan gondatlanul itt hagyta az abroszon… mind kölcsönökből, hitelekből és az én éjjel-nappali munkámból áll össze. Péter három teljes hónapja egyetlen napot sem dolgozott. Nem lett belőle sem cégvezető, sem tanácsadó, de még annyi önállóság sincs benne, hogy a saját ruháit elpakolja maga után. Egy naplopó, hazudozó, másokon élősködő ember, aki még a saját anyját és a családját is képes szemrebbenés nélkül félrevezetni, csak hogy ne kelljen szembenéznie azzal, mivé vált.
— Fogd be! Azonnal fogd be! — üvöltötte Péter, és olyan hirtelen ugrott fel az asztal mellől, hogy a széke hátracsapódott, majd fülsértő csattanással zuhant a márványpadlóra.
Az arca verejtékben úszott. A dühtől és a lelepleződés rémületétől szinte felismerhetetlenné torzult. Előrerontott Lilla felé, mintha puszta kézzel akarná kitépni a laptopot a kezéből, mintha a vetítővásznat is darabokra szaggatná, ha ezzel elhallgattathatná azt a kegyetlenül pontos igazságot, amely immár mindenki előtt ott állt.
Lilla azonban nem hátrált meg.
Egyetlen lépést sem tett hátra. Nem kapta el a tekintetét, nem rezzent össze, nem emelte maga elé védekezőn a kezét. Abban a másodpercben valami végleg elszakadt benne. Az a félelem, amely éveken át lassan, alattomosan rágta a lelkét, mintha egyszerre elpárolgott volna. A helyét valami tiszta, jeges és felszabadító erő vette át.
Mielőtt Péter odaérhetett volna hozzá, Gábor nagybácsi és még két rokon, akik addig dermedten bámulták az eseményeket, felpattantak. Megragadták Pétert a karjánál és a vállánál, majd nagy nehezen visszatartották a tajtékzó férfit.
— Engedjetek el! Halljátok? Engedjetek! Ez a nő tönkre akar tenni! — hörögte Péter, miközben a szeme kidülledt a tehetetlen hisztériától.
A hófehér, drága inge, amely nemrég még olyan büszkén feszült rajta, most gyűrötten és izzadságtól átázva tapadt a testéhez. Az elegancia álarca egyetlen perc alatt lehullott róla, és nem maradt más, csak a pánikba esett ember, aki már nem tudta visszagyömöszölni a hazugságait oda, ahonnan előkerültek.
— Nem én teszlek tönkre, Péter — szólalt meg Lilla csendesen.
A hangja halk volt, mégis minden szó tisztán hallatszott a mikrofonon keresztül.
— Te magad romboltad le az életedet akkor, amikor elhitted, hogy örökké elég lesz hazudni.
Mónika eközben erőtlenül visszahanyatlott a székére. Az a mélybordó ruhába öltözött, büszke asszony, aki néhány perccel korábban még úgy ült az asztalfőn, mint egy családi királynő, hirtelen megtört, öreg nőnek látszott. Mintha egyetlen pillanat alatt tíz évet veszített volna az életéből.
A keze reszketett. Az arca hamuszínű lett, tekintetéből pedig lassan kihunyt minden fölény és magabiztosság. Előbb a fiára nézett, aztán lassan, nehezen Lillára emelte a szemét. Szólni akart talán, de nem jött ki hang a torkán. Ott rekedt benne minden hencegés, minden gőg, minden hazug díszlet, amelyet olyan aprólékosan építettek maguk köré, hogy mások előtt sikeresnek, tekintélyesnek, irigylésre méltónak tűnjenek.
Lilla ekkor lehúzta a laptopot a rendszerről.
A vetítővászon egy pillanat alatt elsötétült, és a teremre furcsa, súlyos félhomály ereszkedett. Nem kellett már több bizonyíték. Amit látniuk kellett, azt mindannyian látták.
Lilla megigazította a ruhája ujját. Nyugodt mozdulattal felvette az asztal széléről a kis kézitáskáját, majd lassú, kimért léptekkel elindult a kijárat irányába.
A rokonok hangtalanul húzódtak félre előle. Lehajtott fejjel engedtek neki utat, és senki sem merte elkapni a pillantását. A zenekar is elnémult, mintha a hangszerekből is kifogyott volna a levegő. A teremben már csak Péter fulladozó zihálása és Mónika elfojtott, keserű zokogása hallatszott.
Amikor Lilla a súlyos, üvegbetétes bejárati ajtóhoz ért, egy rövid pillanatra megállt.
Visszafordult.
A reflektorok éles fénye könyörtelenül világította meg mindazt, ami mögötte maradt: a félbeszakadt lakomát, a felborult poharakból szétfolyt vörösbort, a megszégyenült, üvöltöző férfit és a romba dőlt illúziókat. Ez a hatvanadik születésnap valójában soha nem az ünneplésről szólt. Ez volt az a nap, amikor végre minden számla kiegyenlítést követelt.
Aztán Lilla kilépett az éjszakába.
A hűvös levegő megérintette az arcát, és ő hosszú idő után először úgy érezte, valóban kap levegőt. A város fényei távolabb csillogtak, mintha egy másik, tisztább élet felé hívnák. Mélyen beszívta az éjszaka friss illatát. Nem nehezedett rá többé sem a hazugságok dohos levegője, sem az a láthatatlan fal, amely mögé éveken át bezárták.
A telefonja megrezzent a zsebében. Új üzenet érkezett a munkahelyéről.
Most azonban először nem nyúlt érte.
Csak elindult lefelé a lépcsőn. Könnyűnek érezte magát, szabadnak, mintha minden egyes lépéssel távolabb kerülne attól az élettől, amelyben eddig csak másokért létezett.
A csillagos ég alatt megtette az első valódi lépéseit egy új élet felé.
Milyen érzés lehet végre magad mögött hagyni az egész hazug színjátékot, és először igazán önmagadért élni?