— Hová akarsz engem összecsomagolni? — rekedt meg végül a hangja. — Azt kérdeztem, elutaltad-e az egészet?!
Odamentem hozzá. A bal kezemben ott volt a frissen kinyomtatott számla, amelyen sárga szövegkiemelővel vastagon kihúztam három sort: „Liposuction”, „Mammoplasty” és „Siófok Resort”.
Egyenesen a szemébe néztem. Nem siettem. Szinte élveztem, ahogy a tekintetében lassan megjelenik az a tompa, pánikszerű felismerés, amelyet már semmilyen hazugsággal nem lehet visszagyömöszölni a helyére. Rájött, hogy mindent láttam. Mindent elolvastam.
— „Csak egy vén, fukar boszorkány vagy, ugyan kinek kellenél a pénzeddel együtt” — idéztem fel neki a saját gondolatait olyan egyenletes, színtelen hangon, mintha egy bevásárlólistát olvasnék. A klinika papírjait a mellkasához vágtam. A lapok halkan suhogva csúsztak szét a tölgyfa parkettán. — Tudod, Zoltán, alaposan áttanulmányoztam az orvosi indoklást. Kiderült, hogy a harmincéves lányod súlyos, életveszélyes szilikonhiányban szenved, a combján pedig kritikus mennyiségű cellulit halmozódott fel. És ezt a rettenetes állapotot kizárólag egy elit wellnessközpont képes orvosolni. Úgy látszik, a hazai egészségügy tehetetlen ezzel a járvánnyal szemben.
Zoltán szája kinyílt, mint egy partra vetett, kövér halé. Kapkodva szedte a levegőt, erőlködött, hogy mondjon valamit, de a szavak mintha odaragadtak volna a kiszáradt torkához. A szeme ide-oda ugrált a szobában, mintha a bútorok között remélt volna valami használható magyarázatot találni.
— Judit… te ezt teljesen félreértetted… — préselte ki végre magából. Az arca megint vörösödni kezdett, de most már nem a fölényes düh, hanem a perzselő, megalázó szégyen festette ilyenre. — Az a lány harmincéves! Elhagyta a pasija! Össze van törve, ki sem mozdul otthonról a komplexusai miatt! Rendbe kell hoznia az életét, találnia kell valami tehetős férfit, aki mellé odaállhat, te meg… te csak egy kapzsi, szívtelen dög vagy, aki a millióin kotlik! Mégis kinek fogsz kelleni nélkülem?! Itt fogsz megrohadni egyedül!
— A bőröndöd kész. A kulcsokat tedd az éjjeliszekrényre. És takarodj a lakásomból — mondtam olyan halkan, hogy kénytelen volt figyelni, ha hallani akarta. A hangomban olyan mély, jéghideg véglegesség volt, hogy Zoltán félbehagyta a mondatot. Egy pillanatra úgy tett, mintha fenyegetően felém indulna, de beleütközött a pislogás nélküli tekintetembe, és gyáván hátrált egy lépést.
Szitkozódva ment el. Mocskos káromkodásokat vágott hozzám, dühében belerúgott a kockás bőröndjébe, aztán úgy csapta be a bejárati ajtót, hogy a mennyezetről apró meszes darabok hullottak le. A lépcsőházban még hosszú percekig ordított, hogy meg fogom bánni a fösvénységemet. Aztán elindult az ő kis hercegnőjéhez, teljes bizonyossággal abban a hitben, hogy a fényűző albérletben, amelyet természetesen ő fizetett, szerető lánya majd tárt karokkal várja.
Három órával később megszólalt a telefonom. Zoltán hívott.
Nem vettem fel. Viszont kifejezett örömmel hallgattam meg az üzenetrögzítőt.
A háttérben Nikolett hisztérikus visítása hasított bele a felvételbe:
— Mit keresel itt ezekkel a büdös rongyaiddal?! Azt ígérted, elhozod a milliókat attól a vén hülyétől a mellemre! Ha nincs pénz, húzz el innen! Nem foglak etetni, te szerencsétlen lúzer!
Utána Zoltán hangja következett. Nem volt benne már sem düh, sem gőg, csak nyomorult, szipogó könyörgés. Arra kért, hogy szánjam meg, nyissam ki az ajtót, hadd aludjon nálam egy éjszakát, mert az imádott lánya a bőröndjével együtt kirakta a hideg lépcsőházba.
Elmosolyodtam. Nyugodtan, elégedetten. Aztán töröltem az üzenetet, a számát pedig végleg letiltottam.
Később kihúztam az íróasztal felső fiókját, elővettem egy tiszta rajztömböt és egy bontatlan doboz akvarellceruzát. Leültem a frissen letörölt konyhaasztalhoz, kényelmesen elhelyezkedtem, és sok idő után először úgy éreztem, hogy semmi sem nyomja a mellkasomat.
Már régóta szerettem volna felvázolni a leendő komáromi házikóm verandáját. Most pedig pontosan tudtam, milyen lesz. Ott csak a Duna illata, a fenyők csendje és a teljes, zavartalan szabadság vesz majd körül. Nem lesznek mások kitalált betegségei. Nem lesznek kitartott férfiak. Nem lesznek szilikonproblémák.
Csak én leszek ott. És az a boldogság, amelyet végre senkivel sem kell megosztanom.