A dermedt némaságot végül a laptopom képernyőjének apró villanása törte meg. Új levél érkezett, melléklettel; a feladó neve Nikolettként jelent meg.
Feltettem a régi, vékony szarukeretes olvasószemüvegemet. A monitor hideg, kékes fénye kegyetlen élességgel rajzolta ki fáradt arcom mély ráncait. Rákattintottam a csatolmányra.
A kijelzőn díszes, aranyozott fejléccel ellátott űrlap nyílt meg, rajta egy előkelő, svájci–arab plasztikai sebészeti klinika emblémájával. Az egész irat angolul készült. Nikolett nyilván azt hitte, ez elég lesz: az öregasszony majd meglátja a pompás pecsétet, nem ért belőle semmit, és engedelmesen átutalja az egész megtakarítását.
Csakhogy én nem véletlenül töltöttem évtizedeket azzal, hogy külföldi építőipari gépbeszállítók számláit, szerződéseit és mérlegeit bogarásztam. Az angol nem jelentett akadályt. Kifejezetten jól értettem.
Összeszűkült a szemem. Odabent lassan gomolyogni kezdett bennem valami fojtogató, tiszta és jéghideg düh. Soronként olvastam a „súlyos beteg” mostohalány diagnózisát és költséglistáját, és minden egyes kifejezéssel keményebbé vált bennem valami.
„Complete VASER Liposuction” — állt az első tételnél. Teljes VASER-zsírleszívás. Has és combok.
Nagyot nyeltem, mintha keserű epe gyűlt volna a torkomba.
A következő sor így szólt: „Rhinoseptoplasty with rib cartilage.” Orrsövény- és orrplasztika. Az orr formájának korrigálása bordaporc felhasználásával.
Mire a harmadik, egyben legdrágább tételhez értem, az ujjaim már finoman remegtek az egyre forróbb haragtól.
„Bilateral Augmentation Mammoplasty — Motiva Implants 400cc.” Kétoldali mellnagyobbító műtét. Implantátumok, négyszáz milliliteres méretben. Gyakorlatilag negyedik kosár.
De az igazi pofon, a gondosan előkészített megalázás az utolsó, vastag betűvel kiemelt sor volt: „Premium Rehabilitation Package, 21 days, Budapest, Five-Star Recovery Resort.” Prémium műtét utáni rehabilitációs csomag egy ötcsillagos pihenőhelyen. Huszonegy napos wellness, kényeztetés, felépülésnek álcázott luxus, dunai panorámával.
A Nikolett miatti aggodalmam egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, mintha soha nem is létezett volna. A helyét valami pontosan kimért, hideg gyűlölet vette át. Lenéztem a kezeimre: száraz bőr, a billentyűzet mellett töltött évek nyomai, rövidre vágott körmök, manikűr nélkül. Ezeknek a kezeknek kellett volna kifizetniük egy harmincéves, elkényeztetett, éretlen pióca új szilikonmellét, zsírleszívását és luxusüdülését — ugyanannak a lánynak, aki az imént még azzal próbált ijesztgetni, hogy készüljek fel a legrosszabbra.
Egyetlen szót sem szóltam. Megnyomtam a nyomtatás gombot.
Az öreg lézernyomtató erőlködve felbúgott, majd egymás után köpte ki a lapokat. A szobát pillanatok alatt betöltötte a felmelegedett toner jellegzetes, szúrós szaga.
Zoltán eközben a folyosón ácsorgott, túlságosan kényelmes testtartással, karba tett kézzel, mintha már minden el lett volna intézve, és csak az én lassúságom tartaná fel.
— Na, mi van, Judit? Átnézted végre azokat a papírkákat? Küldd már el, ne húzd az időt. Írtam Nikolettnek, hogy mindjárt megvan — szólt be a szobába negédes, mégis parancsolgató hangon.
Nem feleltem.
Csendben felálltam, elmentem mellette, és a folyosó végén kinyitottam a régi felső szekrény ajtaját. Leemeltem onnan Zoltán megkopott, kockás bőröndjét — ugyanazt, amellyel öt évvel korábban beállított hozzám. A bőröndből por és öreg karton szaga áradt.
Letettem a szoba közepére, kinyitottam, aztán a szekrényhez léptem. Módszeresen, kapkodás nélkül kezdtem beledobálni a holmijait: pulóvereket, kifakult ingeket, borotvahabot, zoknikat. Egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcomon. Nem remegett meg a szám. Nem tört elő belőlem sem sírás, sem kiabálás. Csak a mozdulataim voltak pontosak, higgadtak és véglegesek.
— Hé! Judit, teljesen megőrültél?! — Zoltán dermedten állt a szoba közepén; az iménti pimaszsága egy szempillantás alatt állati értetlenséggé torzult. Az arca rohamosan veszített a színéből, és fakó, hamuszürke árnyalatot öltött.