— Hová akarsz engem elcsomagolni? — nyögte ki végül rekedten. — És a pénzt? Átutaltad már? Erre válaszolj!
Odamentem hozzá. A bal kezemben ott volt a frissen kinyomtatott számla, amelyen rikító sárga filccel vastagon aláhúztam három sort: „Liposuction”, „Mammoplasty” és „Budapest Resort”.
Egyenesen a szemébe néztem. Szinte élveztem, ahogy a tekintetében lassan megszületik a rémületbe hajló felismerés. Abban a pillanatban megértette: mindent láttam. Mindent elolvastam.
— „Egy vén, zsugori boszorka vagy, a pénzeden kívül senkinek sem kellesz” — idéztem vissza neki a saját gondolatait teljesen egyenletes, színtelen hangon. A papírokat a mellkasának vágtam. A lapok halk surrogással hullottak szét a tölgyparkettán. — Tudod, Zoltán, alaposan áttanulmányoztam ezeket az orvosi indoklásokat. Kiderült, hogy a harmincéves lányod életveszélyes silikonhiányban szenved mell tájékon, a combján pedig tragikus mértékű a narancsbőr-túlkínálat. És ezen természetesen csak egy luxus wellnessközpont segíthet. Úgy látszik, a hazai orvostudomány tehetetlen ezzel a járvánnyal szemben.
Zoltán szája kinyílt, mint egy partra vetett, kövér halé. Kapkodva szedte a levegőt, próbált valamit kinyögni, de a szavak mintha beleragadtak volna a kiszáradt torkába. A szeme ide-oda cikázott a szobában, kapaszkodót, mentséget, kibúvót keresve.
— Judit… te ezt félreértetted… — préselte ki végül magából. Az arca ismét vörösödni kezdett, de most már nem a düh, hanem az égető, megalázó szégyen festette be. — Az a lány harmincéves! Elhagyta a pasija! Depressziós, ki sem mer menni az utcára a komplexusai miatt! Rendbe kell hoznia az életét, találnia kell egy rendes, tehetős férfit, te meg… te csak egy kapzsi, szívtelen nő vagy, aki a millióin kotlik! Ugyan kinek fogsz kelleni nélkülem? Itt fogsz megrohadni egyedül!
— A bőröndöd készen van. A kulcsokat tedd az éjjeliszekrényre. Aztán takarodj ki a lakásomból — mondtam olyan halkan, hogy kénytelen volt előrehajolni, ha hallani akarta. A hangomban olyan mély, jéghideg véglegesség volt, hogy Zoltán a mondat közepén elharapta a szót. Megpróbált fenyegetően felém lépni, de beleütközött a rezzenéstelen pillantásomba, és gyáván hátrált egyet.
Mocskos káromkodások közepette távozott. Dühében belerúgott a kockás bőröndjébe, aztán akkora erővel csapta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy finom vakolatpor pergett le a plafonról. Még a lépcsőházban is ordított, hogy meg fogom bánni a fukarságomat. Elindult a kis hercegnőjéhez, abban a szent meggyőződésben, hogy ott, abban a drága albérletben, amelyet természetesen ő fizetett neki, majd szerető gyermeki karok várják.
Három óra sem telt el, amikor megszólalt a telefonom. Zoltán hívott.
Nem vettem fel. Viszont kimondott örömmel hallgattam végig az üzenetrögzítőre mondott jelenetet. A háttérben Nikolett hisztérikus hangja visított: „Mit keresel itt ezekkel a büdös gönceiddel?! Azt ígérted, elhozod annak a vén hülyének a millióit a mellemre! Ha nincs pénz, akkor tűnés innen, nem foglak még etetni is, te szerencsétlen!”
Ezután Zoltán halk, szánalmas, szipogással teli suttogása következett. Könyörgött, hogy szánjam meg, nyissak ajtót, legalább egy éjszakára engedjem be, mert az imádott lánya a bőröndjével együtt kitette a hideg lépcsőházba.
Elégedetten elmosolyodtam. Az üzenetet végleg töröltem, a számát pedig letiltottam.
Aztán kihúztam az íróasztal felső fiókját, elővettem egy tiszta rajzalbumot és egy bontatlan doboz akvarellceruzát. Leültem a makulátlan konyhaasztalhoz, kényelmesen elrendeztem magam előtt a lapot. Már régóta szerettem volna felvázolni a leendő visegrádi házikóm verandáját.
Most pedig pontosan tudtam, milyen lesz ott a levegő: a Duna párája, fenyők gyantás illata és a semmivel be nem árnyékolt, teljes szabadság tölti majd meg. Nem lesznek benne idegen diagnózisok, kitartott férfiak, sem szilikonproblémák. Csak én leszek ott. És az a boldogság, amelyet végre valóban megérdemlek.