— Na, végre megjött az eszed — jegyezte meg Eszter, nem minden él nélkül, de hallható megkönnyebbüléssel. — Ha már így beszélsz, akkor kezdesz magadhoz térni. És most mi lesz a következő lépés?
— Csütörtökön nem megyünk közjegyzőhöz — felelte Nóra nyugodt, szinte hideg hangon. — Ellenben itthon lesz egy egészen más beszélgetés. Nem lakcímről, és nem papírokról.
Aznap este Erzsébet meg is jelent náluk. Nyilván Levente telefonált neki, hogy a felesége „megint jelenetet rendez”. Az asszony úgy lépett be, mintha nem vendégségbe érkezne, hanem ellenőrizni jönne a saját birtokát. Az előszobában körbefuttatta a tekintetét, aztán már emelte is a hangját, egyáltalán nem törődve azzal, hogy Lilla esetleg alszik.
— Hol van a mi kis kényes királykisasszonyunk? — csattant fel még a küszöbnél. — Levente mondta, hogy egy vacak papír miatt megint cirkuszt csináltál!
— Jó estét, Erzsébet asszony — válaszolta Nóra higgadtan. — Jöjjön beljebb. Ha már itt van, akkor legalább mindhárman tisztázhatjuk a dolgot.
— Mit kell ezen tisztázni? — vetette le magát Erzsébet egy székre. — Csütörtökön aláírod, aztán mindenki megy a dolgára. Nekem jár az a támogatás, én egész életemben dolgoztam, nem te fogod most keresztbe tenni a terveimet!
— A támogatásnak ehhez semmi köze — ült le Nóra vele szemben. — Lakcímet be lehet jelenteni tulajdonrész átadása nélkül is. Ehhez nem kell ajándékozási szerződés. Ezt maga is pontosan tudja. És Levente is tudja.
— Nézd már, milyen okos lett valaki! — visított fel Erzsébet. — Talán utánanéztél az interneten? Most te akarod nekem megmondani, hogyan kell élni? Átlátok én rajtad, kislányom. Kuporogsz itt ezen a lakáson, mint valami kincsen, és még egy szobasarkot is sajnálsz a férjed anyjától!
— Egyetlen szobasarkot sem sajnálok magától — mondta Nóra változatlanul csendesen. — Ha valóban lakhatási gondról van szó, ideiglenesen be lehet jelentkezni. Lakhatnak itt, amíg kell. De tulajdonjogot nem fogok átadni. Az egyik dolog befogadni valakit, a másik pedig odaadni neki az otthonomat.
— Levente! — fordult a fiához Erzsébet, már-már tajtékozva. — Hallod te ezt? Így beszél a feleséged az anyáddal? Hová jutottunk? Az én időmben egy meny legalább lesütötte a szemét az anyósa előtt, ez meg itt oktatgat engem!
Levente a fal mellett ácsorgott, sápadtan, mintha hirtelen túl szűk lett volna neki a szoba. Egy ideig csak nyelte a levegőt, aztán nagy nehezen megszólalt:
— Nóra, tényleg nem értem, miért kell ezt ennyire felfújni. Írd alá, és anya végre megnyugszik. Én megígértem neked…
— Igen, megígérted — állt fel Nóra. — Pontosan ezt a szót jegyeztem meg. Csakhogy nem a sajátodról tettél ígéretet, hanem az én lakásomról. Meg sem kérdeztél. Most pedig elvárod, hogy egy idegen támogatása miatt mondjak le arról, ami az enyém.
— Idegen?! — pattant fel Erzsébet, az arca vörös foltokban égett. — Én lennék neked idegen? Én, aki ezért a családért mindent megtettem? Te meg itt ülsz a négyzetmétereiden, mint valami felfuvalkodott varangy! Levente, válj el ettől az asszonytól, de komolyan! Találsz te magadnak rendes nőt is, nem egy ilyen kapzsi alakot!
Nóra lassan bólintott.
— Köszönöm. Ezt akartam hallani. Maga mondta ki először hangosan.
Erzsébet gyanakodva hunyorított rá.
— Mit mondtam én ki?
— Azt, hogy válás — fordította Nóra a tekintetét a férjére. — Öt éven át mosolyogtam. Lenyeltem a megjegyzéseket a híg levesről, a gyűrött ingekről, arról, hogy rosszul nevelem a gyereket. Azt hittem, ha elég türelmes vagyok, előbb-utóbb béke lesz. De maguk csak kivárták az alkalmat, hogy az utolsó biztos pontot is kicsavarják a kezemből.
Erzsébet levegő után kapott, és a dühtől remegő szája már formálta a következő sértést.