— Hogy merészeled… — akadt el Erzsébet hangja, aztán dühösen kapkodta a levegőt. — Tudod te egyáltalán, kivel beszélsz ilyen hangon? Hová mennél a gyerekkel? Tető nélkül maradsz, aztán mehetsz, amerre látsz!
Nóra arca meg sem rezdült.
— A lakás éppen hogy nálam marad — felelte halkan, de olyan nyugodtan, hogy attól a szoba még hidegebbnek tűnt. — Ezt az apróságot valamiért nem vették bele a tervükbe. Ami pedig a családot illeti: nekem itt már nincs ilyenem.
Levente ekkor végre ellökte magát a faltól, amelynek eddig némán támaszkodott.
— Nóra, ne kapkodjuk el — kezdte puhítani a hangját. — Anyám túllőtt a célon, te is feldúlt vagy. Ne írj alá semmit, jó? Rendben, felejtsük el az ajándékozást. Nem lesz belőle semmi. Hagyjuk az egészet.
— Ezt egy kicsit későn szeretnétek elengedni — mondta Nóra, majd kihúzott a fiókból egy átlátszó irattartót, és az asztalra tette. — Itt van a közjegyzői hagyatékátadó végzés. A lakás az én tulajdonom, és az is marad. Ebben pedig azok a papírok vannak, amelyekről holnap beszélünk majd külön. A válásról.
— Csak ijesztgetsz minket — sziszegte Erzsébet, bár a hangja már nem volt olyan biztos, mint az imént. — Levente, szólj már rá! Nélküled semmire sem megy! Ugyan kinek kellene így?
— Amit akartam, már elmondtam — lépett Nóra az ajtóhoz, és szélesre tárta. — Fárasztó estéjük volt. Ideje hazamenni.
— Ezt még keservesen megbánod! — kapott a táskája után Erzsébet. — Levente, te meg mit bámulsz? Csinálj valamit! Kitesz minket az utcára!
— Nem teszek ki senkit — válaszolta Nóra. — Csak becsukom azt az ajtót, amelyet éveken át teljesen hiába tartottam nyitva maguk előtt.
Erzsébet kilépett a folyosóra, még visszafordult, mintha valami mérgező mondattal akarna odavágni, de ezúttal nem talált szavakat. Levente elindult utána, ám a küszöbnél megtorpant. Tekintete ide-oda járt az anyja és a felesége között, mintha most döbbent volna rá, hogy nem tud egyszerre mindkét oldalon állni.
— Nóra — szólalt meg rekedten. — Azért mégis… annyi minden volt köztünk. Lilla. Az egész életünk.
— Lilla velem marad — mondta Nóra. — Az én lakásomban. Abban, amelyet ti ketten ilyen ügyesen próbáltatok kicsúsztatni a kezemből.
— Én… én nem hittem, hogy idáig fajul — nyelt nagyot Levente. — Figyelj, akkor nem adom anyámnak. Most mondom. Nem lesz csütörtök, nem lesz semmilyen papír. Mindent visszafordítok.
— Már visszafordult — szorította Nóra a mellkasához az irattartót. — Csak nem te intézted.
Lentről tompa csattanás hallatszott: a bejárati ajtó becsapódott. Erzsébet nem várta meg a jelenet végét. Levente egyedül maradt a nyitott ajtóban, és lassan kezdett eljutni a tudatáig, hogy nincs többé mit helyrehozni. És nem maradt semmije, amivel alkudozhatna.
— Ezt nem döntheted el csak így — préselte ki magából. — Egyetlen este alatt nem törölhetsz el mindent…
— Dehogynem — felelte Nóra. — Maguk arra számítottak, hogy majd megint mosolygok, és szépen aláírok mindent. Én viszont most először nem ezt tettem. Vettem a fáradságot, és nem írtam alá. Menj el, Levente. Áruló vagy.
A férfi némán állt. Kinyitotta a száját, aztán becsukta, újra próbálkozott, de egyetlen értelmes mondat sem jött ki rajta. A fejében egymás után pörögtek azok az ígéretek, amelyeket olyan könnyedén szórt, mintha más tulajdonával rendelkezni természetes volna. Odakintről még hallani lehetett az anyja sietős lépteit, ahogy távolodott. És abban a pillanatban mindkettejük számára nyilvánvalóvá vált: nem lesz bejelentett lakcím, nem lesz pótlék, nem lesz lakás. Abból, amit olyan szépen kiterveltek, semmi sem valósul meg.
Levente lenézett üres kezére, majd az irattartóra, amelyet Nóra már nem szándékozott kinyitni előtte. Ott állt a küszöbön, a saját tehetetlenségével szemben, és magában sorra vette, mit veszített el: a feleségét, a lányát, az otthonát, a belé vetett bizalmat. Ez a néma számvetés olyan fájdalmasan szorította össze a mellkasát, hogy legszívesebben a saját könyökét harapta volna kínjában.
Nóra végül csendesen becsukta az ajtót, nehogy felébressze Lillát.