— Már megint mindent a feje tetejére állítasz. A csónak a mieinknek van, nem akárkinek.
Gábor végighúzta a tenyerét a konyhapulton, aztán az ablakhoz lépett, mintha onnan könnyebb lenne levegőt vennie.
Eszter kivárt néhány másodpercet.
— És kié az a csónak?
— Jaj, csak ne gyere most nekem a papírokkal! István úgyis megengedte Gábornak, hogy elvigye.
— Csakhogy ő nem tudja, hogy a saját csónakjának a gazdája nálad nem számít családtagnak.
A vita után Gábor azt mondta, beszél majd az anyjával, és felveti, hogy inkább mondják le az egészet. Másnapra azonban kiderült, hogy Mónika már mindent bevásárolt, a rokonok szabaddá tették a szombatjukat, Gábor pedig ismét úgy döntött, hogy „nem kell ebből nagy ügyet csinálni”.
Eszter ekkor küldte tovább az apjának az üzenetváltást.
István elolvasta, majd felhívta a vejét.
— Tényleg ki akarsz menni holnap?
— Már magam sem tudom.
— Rendben. Reggel majd tisztázzuk.
A kikötői parkolóban aztán minden egyértelművé vált. Szombaton Mónika érkezett meg elsőként. Málnaszínű széldzsekit viselt, mellette a padon piros hűtőtáska állt. Andrea ételes dobozokat hozott, a férje egy zsugor vizet cipelt. Az unokaöcs a feleségével a móló mellett fényképezkedett.
Gábor egyedül jött. Eszter nem volt hajlandó vele tartani.
Már csak nagyjából húsz perc volt az indulásig, amikor István autója befordult a parkolóba. Leállította a kocsit, köszönt a kikötő őrének, aztán egyenesen Gáborhoz ment.
Mónika arca felderült.
— Ó, István! Már majdnem készen vagyunk. Estére mindent visszahozunk.
István végignézett a pad körül sorakozó csomagokon.
— Gábor, nálad vannak a kulcsok?
— Nálam.
— Add ide, kérlek.
Gábor elővette a kulcscsomót a zsebéből, és az apósa tenyerébe tette.
Mónika homloka összerándult.
— Minek? Hiszen most indulunk.
István eltette a kulcsokat.
— Nem indultok. Ma szükségem van a csónakra.
Andrea férje egyik kezéből a másikba tette át a vizescsomagot. Az unokaöcs leengedte a telefonját.
Mónika hangja élesebbre váltott.
— Hogyhogy szükséged van rá? Gábor megbeszélte veled.
— Gábor engedélyt kért. Én pedig azért mondtam igent, mert nem ismertem a teljes helyzetet.
— Miféle helyzetet?
— Azt, amelyben a csónak tulajdonosa nem bizonyult eléggé közelinek ahhoz, hogy a saját csónakján részt vehessen egy kiránduláson.
Andrea halkan közbeszólt:
— Mónika, talán ezt most nem kellene…
De Mónika ekkorra már nem akart visszakozni.
— Nem vagyok köteles minden családi programra mindenkit meghívni. Jogom van azokkal tölteni a napot, akikkel szeretném.
— Természetesen — bólintott István. — Nekem pedig jogom van ma a saját csónakomat használni.
Ezután Gábor felé fordult.
— Azt az írásos engedélyt, amit korábban adtam neked az önálló kihajózásokhoz, kérlek, add vissza. Később nyugodtan megbeszéljük.
Gábor kinyitotta a táskáját, elővett belőle egy átlátszó irattartót, kihúzott egy összehajtott lapot, és átadta az apósának.
— Rendben.
Mónika döbbenten nézett a fiára.
— Te meg mit művelsz?
Gábor behúzta a táska cipzárját.
— Visszaadom a tulajdonosnak a papírját.
— De hát ezek az emberek idejöttek!
— Anya, te hívtad őket.
A legkellemetlenebb rész nem is maga az elmaradt kirándulás volt. Mónika megpróbált békülékenyebb hangot megütni.
— Jó, mindenki túlreagálta. Ha már összegyűltünk, menjünk ki ma, aztán később megbeszéljük.
István lassan megrázta a fejét.
— Nem. Ma nem fog menni.
— Csak dacból?
— Igen.
Andrea félrehúzta a testvérét. A férfiak elkezdték visszahordani a vizet az autóhoz. Az unokaöcs és a felesége zavartan pillantottak egymásra; nyilvánvaló volt, hogy nem ismerték az előzményeket, és most úgy érezték magukat, mintha véletlenül belesodródtak volna egy idegen családi vitába.
Néhány perccel később Éva autója is begördült a kikötői parkolóba.