István reggel mindössze annyit mondott neki, hogy kettesben szeretne kimenni a vízre, az okát azonban nem részletezte.
Mónika asszony félmosollyal az arcán megjegyezte:
— Úgy látszik, a férjed most akarja megmutatni, hogy neki is van akarata.
Éva a férjére nézett.
— István, akkor indulunk?
— Indulunk.
Gábor segített az apósának felvinni a fedélzetre egy kisebb táskát, aztán visszalépett a mólóra. István nem kezdett el senkit látványosan kizárni, nem követelt bocsánatkérést, és nem sorolta fel a régi sérelmeit sem. Egyszerűen csak visszavette azt, ami az övé volt, azon a napon, amikor valaki más úgy döntött, rendelkezhet helyette vele.
Amikor a motorcsónak eltávolodott a kikötőtől, Mónika asszony a fia felé fordult.
— Most elégedett vagy?
— Nem — felelte Gábor. — Egyáltalán nem akartam, hogy idáig fajuljon.
— Beszélhettél volna az apósoddal.
Gábor az anyjára emelte a tekintetét.
— Veled beszéltem.
Mónika erre újra magyarázkodni kezdett. Azt ismételgette, hogy ő csak egyetlen napot szeretett volna a saját rokonaival tölteni, hogy Eszter biztosan felhergelte az apját, és hogy nem kellett volna a vendégek előtt jelenetet rendezni. Gábor egy ideig hallgatta, aztán felkapta a táskáját.
— Anya, én hazamegyek.
— És mi?
— Ti arra a kirándulásra jöttetek, amit te szerveztél. Találj ki valami mást.
A parkolóban hat felnőtt maradt, néhány étellel teli szatyor és a piros hűtőtáska. Andrea azt javasolta, menjenek el inkább a vízparti parkba. Mónika először tiltakozott, végül mégis beült az autóba. Gábor azonban nem tartott velük.
Attól a naptól kezdve a kimondatlan megállapodások is megváltoztak.
Otthon Eszter megkérdezte a férjétől:
— Most már érted, miért bánt engem annyira ez a „mieink” kifejezés?
Gábor levette a széldzsekijét, felakasztotta az előszobában, majd leült a konyhaasztalhoz.
— Már korábban is értettem. Csak abban reménykedtem, hogy nagy balhé nélkül is meg lehet értetni vele.
— Nem lehetett.
— Nem.
Két nappal később Gábor magától ment el Istvánhoz, és visszaadta neki a második kulcscsomót.
— Többé nem viszem el egyedül a hajót — mondta. — Ha hív, természetesen megyek.
István betette a kulcsokat az íróasztala fiókjába.
— Ahogy jónak látod.
— Már akkor le kellett volna állítanom anyát, amikor először kezdte azt mondogatni, hogy „a mi hajónk”.
— Le kellett volna — bólintott az apósa, aztán visszafordult a munkájához.
Mónika asszony hetekig alig telefonált a fiának. Üzeneteket viszont annál hosszabbakat írt neki arról, hogy az esküvő óta teljesen megváltozott. Gábor ritkán válaszolt. Amikor az anyja legközelebb családi ebédre hívta őket, és mellékesen hozzátette, hogy Eszter szüleinek „nem feltétlenül szükséges” ott lenniük, Gábor nem kezdett vitatkozni.
Egyszerűen közölte, hogy nem mennek.
Ősszel Éva születésnapját ünnepelték. Eszter jó előre meghívta mindkét családot. Mónika asszony a férjével érkezett, ajándékot is hozott, és végig udvariasan viselkedett.
Az asztalnál Andrea Istvánhoz fordult:
— Ki szoktak még menni a vízre, vagy erre az évre már lezárták a szezont?
— Ha az idő engedi, még egyszer-kétszer biztosan — válaszolta István.
Mónika a salátástál felé nyúlt, és közben nyugodt hangon megjegyezte:
— Hát, végül is ez az ön hajója, maga tudja a legjobban.
Eszter azonnal Gáborra pillantott. A férje nem szólt semmit, csak tovább szedte a meleg ételt a tányérokra.
A mondat önmagában semmi különös nem volt. Eszter mégis három év után először hallotta az anyósától azt, hogy „az ön hajója” — nem azt, hogy „Gáboré”, és nem azt, hogy „mi úgy döntöttünk”.
Tavasszal István ismét megkérte a vejét, segítsen felkészíteni a hajót az új szezonra. Több órán át dolgoztak rajta, aztán az apósa megkérdezte:
— Jövő héten kijössz velem?
— Kijövök.
Gábor azóta nem kérte el a kulcsokat.
Mónika asszony apróságokon továbbra is vitába keveredett Eszterrel, és időnként még mindig megpróbált a fia helyett dönteni. De „Gábor hajójára” többé nem szervezett programot.
Mert az után a szombat után még ő is István hajójának nevezte.