— És mi lett a születésnappal? — kérdeztem.
Gábor keserűen felnevetett.
— Borzalom.
— Mi történt?
Felemelte a kezét, és sorra hajtogatta be az ujjait.
— Amikor elmentem a tortáért, még hozzá sem kezdtek rendesen. Nóra lekéste a vonatot. Anya nem vett semmilyen italt. Apa negyven perccel azelőtt, hogy megérkeztek volna a vendégek, kénytelen volt boltba rohanni. A krumpli pedig odaégett.
Megpróbáltam komoly arcot vágni.
— A salátákkal mi lett?
Gábor rám emelte a tekintetét.
— Én készítettem el őket.
Most már nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.
— Elismerésem.
— Ez szerinted mulatságos?
— Egy kicsit igen.
Tenyerével végigdörzsölte az arcát.
— Anya egész nap tombolt.
— És kire volt mérges?
— Rád.
— Milyen meglepő.
Egy pillanatra elhallgatott.
— A vendégek előtt azt mondta, hogy neked fontosabb volt a pihenésed, mint a családod.
Lassan bólintottam.
— Te pedig mit válaszoltál erre?
A szeme lesiklott a parkettára.
Pontosan ismertem ezt a fajta csendet.
— Gábor.
— Semmit.
Felálltam a fotelből.
— Értem.
— Eszter, várj már.
— Kimerültem. Lezuhanyozom.
Ő is felpattant.
— Mit kellett volna mondanom húsz ember füle hallatára?
Visszafordultam az ajtóból.
— Az igazságot.
— Miféle igazságot?
— Azt, hogy a feleséged nem hagyott magára senkit, aki valóban beteg volt. Azt, hogy az anyád egyszerűen azt akarta, jöjjek haza korábban, és vegyem át tőle az egész ünnepség megszervezését.
— Tényleg szédült.
— És ma?
— Ma már jobban volt.
— Pont időben a születésnapi vendégségre.
Erre nem mondott semmit.
Bementem a fürdőszobába.
Másnap reggel 9:12-kor megszólalt a kapucsengő.
Katalin.
Ki más.
Gábor akkorra már elindult dolgozni.
Kinyitottam az ajtót.
Az anyósom fehér nadrágot viselt, türkiz blúzt és magas sarkú szandált. Úgy festett, mintha ő pihente volna ki magát egy hétig, nem én.
— Nahát, mégiscsak hazataláltál.
— Pontosan akkor, amikor eredetileg is terveztem.
Válaszra sem várva belépett mellettem a lakásba.
— Remélem, most elégedett vagy magaddal.
— Mivel kapcsolatban?
— Sikerült tönkretenned László születésnapját.
Becsuktam mögötte az ajtót.
— Katalin, én kétezer kilométerre voltam innen.
— Éppen ez az.
— A szabadságom idejére szervezett egy családi bulit úgy, hogy előtte meg sem kérdezte, számíthat-e rám. Utána pedig azt mondta Gábornak, hogy rosszul van, csak hogy hazajöjjek hamarabb.
— Rosszul is voltam.
— Mit állapított meg az orvos?
Összepréselte a száját.
— Már megint ezzel az orvossal jössz…
— Igen. Már megint.
A táskáját letette az egyik székre.
— Az én időmben nem kellett orvosi papírokkal bizonygatni, ha a családnak szüksége volt az emberre.
— Az én időmben pedig előbb megkérdezzük a másikat, mielőtt rendelkezünk a napjaival.
Az arca megfeszült.
— Önző vagy.
— Elképzelhető.
Láthatóan kizökkentette, hogy nem kezdtem mentegetőzni.
— Hogy mondod?
— Ha az számít önzésnek, hogy nem dobok el öt előre kifizetett nyaralási napot azért, hogy salátákat keverjek és tortát hozzak el, akkor valóban mást jelent nekünk ez a szó.
— Az én fiam soha nem viselkedne így.
— A fia ott volt.
Néhány másodpercig csend lett.
— Segíthetett volna magának.
— Gábor dolgozik!
— Én is.
— De te szabadságon voltál!
— Pontosan.
Kinyitotta a száját, mintha azonnal visszavágna.
Aztán mégsem mondott semmit.
Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó.
Gábor lépett be.
Ránéztem az órára.
— Nem a munkahelyeden kellene lenned?
— Itthon maradt a laptopom.
Ahogy észrevette az anyját, megtorpant.
— Anya?
Katalin egyből felé fordult.
— Remek, hogy megjöttél. Magyarázd el a feleségednek, mit jelent családtagként viselkedni.
Gábor lassan behúzta maga mögött az ajtót.
A kulcsait letette az előszobai komódra.
— Anya…
— Nem. Tegnap az apádnak a saját születésnapján kellett bevásárolnia. Te két órán át álltál a konyhában. Nórának taxit kellett hívnia az állomásról a gyerekekkel együtt. És mindez azért, mert Eszter úgy döntött, inkább a tengerparton marad.
Gábor nem szólt.
Katalin karba tette a kezét.
— Na? Mondj már valamit.
Gábor előbb az anyjára nézett.
Aztán rám.
— Eszternek igaza volt.
Katalin pislogott egyet.
— Tessék?
Gábor nekidőlt az előszobai komód szélének.
— Jól tette, hogy nem jött haza előbb.
Erre én sem számítottam.
Katalin pedig, ha lehet, még nálam is kevésbé.
— Gábor, ezt most komolyan mondod?
— Igen.
— Tegnap még haragudtál rá!
— Így van.
Bólintott.