— Addig legalábbis, amíg apa el nem árult nekem valamit.
Katalin teste szinte megfeszült.
Az arcán azonnal átsuhant valami, amit nem lehetett nem észrevenni.
— Mit mondott neked László? — kérdeztem halkan.
Gábor az anyjára emelte a tekintetét.
— Azt, hogy te már az elejétől úgy számoltál, Eszter majd hazajön előbb, és gyakorlatilag mindent ő intéz el.
— Ez nem igaz! — csattant fel Katalin.
Gábor hangja nyugodt maradt.
— Apa megmutatta az üzenetváltásaitokat.
A levegő egyszerre megállt körülöttünk.
Gábor előhúzta a telefonját, és a kijelzőre pillantott.
— Három héttel azelőtt, hogy Eszter elutazott, ezt írtad neki: „A buli miatt ne idegeskedj. Eszter úgyis hamarabb hazajön. Az ételt majd ő megoldja.”
Katalin arca vörösre váltott.
Én ránéztem.
— Három héttel a nyaralásom előtt már ezt beszélték meg?
Gábor bólintott.
— És nem ez volt az egyetlen.
Ujjával továbbgörgetett.
— Két nappal azelőtt, hogy anya hirtelen szédülésre kezdett panaszkodni, ezt küldte Nórának: „Ha Eszter akadékoskodik, Gábor majd ráveszi.”
Katalin egy lépéssel közelebb ment hozzá.
— Add ide azt a telefont.
Gábor hátrébb húzta a kezét.
— Nem fogom.
— Apádnak semmi joga nem volt ahhoz, hogy a magánüzeneteinket mutogassa neked!
— Neked pedig ahhoz volt jogod, hogy elhitesd velem: annyira rosszul vagy, hogy a feleségemnek azonnal repülőre kell ülnie?
— Valóban fájt a fejem!
Gábor keserűen felnevetett, de a nevetésben semmi vidámság nem volt.
— Anya, azt mondtad, rettegsz egyedül maradni.
— Feszült voltam!
— Apa egész idő alatt ott volt melletted.
Katalin ekkor felém fordult, mintha én húztam volna meg a láthatatlan zsinórokat.
— Látod, mit művelsz? A saját fiamat állítod ellenem.
Nem kellett megszólalnom.
Gábor megtette helyettem.
— Nem, anya. Pont ez az, amit eddig nem akartam észrevenni.
Katalin visszakapta rá a fejét.
— Micsodát?
— Hogy Eszter most nem csinál semmit.
A telefon felé biccentett.
— Ezeket te írtad. Nem ő találta ki.
Katalin most először maradt válasz nélkül. Egy pillanatig csak állt, aztán felrántotta a táskáját a vállára.
— Rendben.
Ezután rám szegezte a tekintetét.
— Remélem, legalább megérte az a nyaralás.
Nem sütöttem le a szemem.
— Igen. Megérte.
Összepréselte a száját.
— Ennyi a mondanivalód?
— Tényleg kíváncsi arra, mit vontam le ebből az egészből?
Nem felelt.
Én folytattam.
— Ha Gábor legközelebb azt írja nekem, hogy maga rosszul van, először meg fogom kérdezni, melyik kórházban fekszik. Utána azt, mit mondott az orvos. És ha a válasz az lesz, hogy sehol nem vizsgálták meg, és orvos sem látta, akkor nem fogok jegyet átfoglalni, csomagolni, rohanni, és bűntudatból mindent félbehagyni.
Katalin kinyitotta a bejárati ajtót.
Mégsem lépett ki rögtön.
— Egyszer majd rájössz, hogy a családban az embernek számíthatnia kell a másikra.
— Ebben teljesen igaza van.
Félig visszafordult, és egy pillanatra úgy tűnt, elégedett a válasszal.
Én azonban hozzátettem:
— Pont ezért nem szabad hazudni. Mert ha valaki folyton vészhelyzetet csinál abból is, ami nem az, akkor amikor egyszer valóban baj történik, senki sem fogja tudni, hogy higgyen-e neki.
Az arca megváltozott.
Most már nem mondott semmit. Kilépett, Gábor pedig csendben becsukta mögötte az ajtót.
Néhány másodpercig egyikünk sem mozdult.
Aztán felém fordult.
— Sajnálom.
— Mit pontosan?
Elgondolkodva nézett rám, mintha először próbálná kimondani rendesen.
— Azt, hogy úgy kértelek haza, hogy előtte nem néztem utána semminek. Azt, hogy bűntudatot raktam rád. És leginkább azt, hogy tegnap hallgattam, amikor mindenki előtt rád tolta a felelősséget.
Lassan bólintottam.
— Az fájt a legjobban.
— Tudom.
Lehajolt a kulcsaiért, majd felvette őket az előszobai komódról.
Már indult volna, de a még félig nyitott, félig kipakolt bőröndöm mellett megtorpant.
— Egyébként…
— Igen?
— Szép volt Punat?
Elmosolyodtam.
— Nagyon.
— Az üzenetem után is?
Eszembe jutott az a reggel, amikor a telefonom kijelzőjén megjelent az üzenete:
„Gyere haza a nyaralásból, anya nincs jól.”
Aztán arra gondoltam, hogy a repülőjegyet végül nem módosítottam.
— Főleg azután.
Gábor értetlenül ráncolta össze a homlokát.
— Miért pont akkor?
Kinyitottam a bőröndöt, és sorban kivettem belőle a ruháimat.
— Mert akkor értettem meg valamit igazán.
— Mit?
Ránéztem.
— Ha valaki minden kényelmetlenségéből krízist csinál, akkor néha úgy lehet a legbiztosabban kideríteni, valóban vészhelyzet van-e, ha az ember nem ugrik az első hívásra.
Erre Gábor most nem tudott mit felelni.