Újabb oldalt húztam elő a mappából.
— A konyha felújítása, amelyről ön azt terjesztette, hogy Gábor állta: hárommillió-négyszáznyolcvanezer forint. A pénz az én számlámról ment ki.
Letettem mellé a következő dokumentumot is.
— Az autóhoz befizetett előleg: négymillió-nyolcszázezer forint. Ezt is én utaltam.
Aztán még egy papírt az asztalra csúsztattam.
— A tavalyi nyaralásunk. Repülőjegyek, szállás, minden. Azt szintén én rendeztem.
Ilona merev tekintettel nézte a lapokat, mintha azok bármelyik pillanatban eltűnhetnének, ha elég sokáig bámulja őket. Hozzájuk azonban nem nyúlt.
— Rendben, de Gábor is fizet ezt-azt — mondta végül.
— Persze.
Gábor felé fordítottam a fejem.
— Én soha nem mondtam ennek az ellenkezőjét.
Ezután ismét Ilonára néztem.
— Házastársak vagyunk. Mindketten dolgozunk, és mind a ketten beletesszük a részünket a közös életünkbe. Nálunk ez sosem arról szólt, hogy pontokat számoljunk, vagy eldöntsük, ki adott többet.
— Akkor végképp nem értem, mire jó ez az egész előadás — vágta rá hűvösen.
— Ezt az előadást ön indította el, amikor a rokonság előtt rám sütötte, hogy élősködöm a fián.
A szobában senki sem rezzent.
Én azonban folytattam.
— És még nem értem a végére.
Ilona szája vékony vonallá préselődött. Elővettem az utolsó számlakivonatot.
— Két évvel ezelőtt Gábor fél éven át állás nélkül volt.
Az anyósa tekintete azonnal a fiára ugrott.
— Tessék?
Gábor egy másodpercre lehunyta a szemét.
Ilona dermedten bámult rá.
— Miről beszél Katalin?
— Anya…
— Nem volt munkád?
— Nem.
— Hat hónapig?
— Igen.
Ilona arca egyszerre megváltozott.
— De te azt mondtad, otthonról dolgozol.
Gábor nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt.
— Nem akartam, hogy idegeskedj miattam.
Rámutattam a papírra.
— Abban a hat hónapban én fizettem egyedül a lakáshitelt, az összes rezsit, a bevásárlásokat és az autó törlesztőjét is.
Ilona kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.
— És ezt soha, egyetlen alkalommal sem vágtam a fejéhez — tettem hozzá csendesen. — Egyszer sem.
Gábor nővére ekkor az anyjára pillantott.
— Anya, azt hiszem, ennyi már tényleg elég.
De én még nem akartam megállni.
— Tudja, mi a legfurcsább ebben az egészben?
Ilona komoran, szinte ellenségesen nézett rám.
— Amikor Gábor végre új állást kapott, mi úgy döntöttünk, nem változtatunk semmin. Ugyanúgy kezeljük tovább a pénzügyeinket, ahogy addig. Mert mi nem ellenfelek vagyunk, hanem család. Van, amikor az egyik fél visz többet a vállán, máskor a másik.
Lezártam a mappát.
— Nekünk ezt jelenti a házasság.
Ilona keresztbe fonta maga előtt a karját.
— Erről nekem nem kellett volna tudnom.
— Pontosan.
Lassan bólintottam.
— Nem is kellett volna.
Kissé előrehajoltam.
— De akkor ahhoz sem volt joga, hogy a hiányzó információk helyére kitaláljon egy kényelmes hazugságot.
Olyan csend ereszkedett közénk, hogy még a lélegzetvételeket is hallani lehetett.
Végül Gábor törte meg.
— Anya, Katalinnak igaza van.
Ilona úgy kapta fel a fejét, mintha a saját fia döfte volna hátba.
— Szóval most már mellé állsz?
— Nem állok senki mellé.
— Dehogynem!
— Nem, anya. Csak végre kimondom azt, amit már régen ki kellett volna mondanom.
Ránéztem.
Gábor ismét mély levegőt vett.
— Katalin nem az én pénzemből él.
Ilona mozdulatlanul ült.
— Sőt — folytatta Gábor. — Amikor elveszítettem az állásomat, ő tartotta fenn az otthonunkat anyagilag.
— Gábor…
— Hadd mondjam végig.
Tizenegy év házasság után talán most először hallottam, hogy a férjem az anyja szavába vág.