— Akárhányszor azt mondod, hogy mindent én fizetek, pontosan tudod, hogy nem mondasz igazat — folytatta Gábor. — Én pedig gyáva voltam, mert inkább csendben maradtam, csak hogy ne legyen belőle újabb vita.
Ilona arca hirtelen kifakult.
— Én csak óvni akartalak téged.
— Ugyan kitől?
Erre már nem felelt.
— Katalin a feleségem, anya — mondta Gábor halkan, de határozottan. — Nincs szükségem arra, hogy bárki megvédjen tőle.
Gábor nővére lehajtotta a fejét, mintha a csészéjét nézné, de láttam, hogy a szája sarkában alig észrevehető mosoly bujkál.
Ilona ekkor olyan hirtelen állt fel, hogy a széke megcsikordult a padlón.
— Értem. Akkor úgy látszik, rám itt már semmi szükség.
Hallgattam.
Gábor is hallgatott.
Biztos voltam benne, hogy várja: valaki majd utána indul, kérleli, marasztalja, megpróbálja elsimítani a helyzetet. De senki nem mozdult.
Ilona lekapta a táskáját a szék támlájáról, majd mielőtt az ajtó felé indult volna, még egyszer rám nézett.
— Nem kellett volna mindenki előtt megszégyenítened.
Pár pillanatig csak figyeltem őt.
— Én nem szégyenítettem meg magát, Ilona.
A lezárt mappára böktem.
— Csupán adatokat tettem azok mellé a mondatok mellé, amelyeket évek óta ismételget.
Megmerevedett.
— Ha ezek az adatok kellemetlenek, akkor talán nem a kivonatokkal van baj.
Ilona egyetlen szó nélkül fordult sarkon.
Az ajtó nagy csattanással zárult be mögötte.
Néhány másodpercig olyan csend telepedett a szobára, hogy még a konyhából beszűrődő óra ketyegése is túl hangosnak tűnt.
Végül Gábor egyik unokatestvére zavartan megköszörülte a torkát.
— Akkor… sütemény azért még maradt?
A társaság egyszerre nevetett fel.
Én is velük nevettem.
Mintha valaki egyetlen mozdulattal kihúzta volna a levegőből azt a feszes, fullasztó szálat, amely addig mindannyiunkat körbefont.
Csak Gábor maradt komoly.
Az asztalnál ült, és a becsukott mappát nézte, mintha most látná először.
Később, amikor az utolsó vendég is elköszönt, némán segített összeszedni a tányérokat és poharakat.
— Sajnálom — szólalt meg végül.
— Mit?
— Azt, hogy ezt már régen meg kellett volna állítanom.
Betettem még két tányért a mosogatógépbe.
— Igen. Meg kellett volna.
Nem csomagoltam puhább szavakba.
Mert nem lett volna igazságos sem velem, sem vele szemben.
Gábor lassan bólintott.
— Azt hittem, ha nem szólok bele, akkor legalább béke marad.
Becsuktam a mosogatógép ajtaját, aztán szembefordultam vele.
— A te hallgatásod nem békét teremtett, Gábor. Csak azt érte el, hogy az egész teher rám kerüljön.
Először nem mondott semmit.
Aztán lehajtotta a fejét, és újra bólintott.
— Többé nem fogom hagyni.
Nem tudtam, képes lesz-e valóban megtartani ezt az ígéretet.
Ezt nem lehetett egyetlen este alatt eldönteni. Ahhoz idő kellett.
De valami mégis megváltozott.
A következő három hétben Ilona egyszer sem állított be hozzánk váratlanul.
Amikor aztán végül újra átjött egy kávéra, egészen más volt, mint korábban. Visszafogottabb. Óvatosabb.
Körülnézett a nappaliban, és észrevette az új függönyöket.
A tekintete végigsiklott a ruhámon.
Aztán megállt a nemrég vett lámpán, amelyet hosszú másodpercekig szemlélt.
Én pedig vártam.
Vártam a szokásos félmondatot. A finomnak álcázott szúrást. A megjegyzést, amely mosoly mögé rejtve mégis pontosan talált.
De ezúttal nem hangzott el semmi ilyesmi.
Ilona csak belekortyolt a kávéjába, majd ennyit mondott:
— Szép ez a lámpa.
Ránéztem.
— Köszönöm.
És ezzel vége is volt.
Nem volt szükségem ünnepélyes bocsánatkérésre.
Nem kellett könnyes jelenet, nagy ölelés, drámai kibékülés sem.
Mert azon a vasárnapon, Ilona és köztem, megszületett valami, ami sokkal többet ért minden egyes bankszámlakivonatnál, amit az asztalra fektettem.
Egy határvonal.
Olyan határ, amely tizenegy éven keresztül egyszerűen nem létezett.
És attól a vasárnaptól kezdve többé senki sem mert átlépni rajta.