Én pedig erről egyáltalán nem tudtam.
Gergő felém fordította a tekintetét.
— Tudom, hogy hülyeség volt.
— Hülyeség? — kérdeztem vissza halkan.
— Igen.
— Vagyis éveken át hagytad, hogy az anyád azt higgye, te tartasz el engem?
A feje alig mozdult, de bólintott.
Abban a pillanatban minden a helyére kattant.
A félmondatok.
Erika fölényes pillantásai.
Azok a csípős megjegyzések, amelyekkel újra meg újra emlékeztetni próbált arra, mennyire hálásnak kellene lennem Gergőnek.
Mindvégig azt hittem, ezt ő rakta össze magában.
De tévedtem.
Ezt a képet rólam a saját férjem építette fel.
— Miért nem mondtad el nekem soha? — kérdeztem.
Gergő lesütötte a szemét.
— Mert tudtam, hogy dühös lennél.
Felálltam az asztaltól.
Most már senki sem nyúlt utánam, senki sem próbált maradásra bírni.
— Ebben legalább nem tévedtél.
— Nóra…
— Nem.
Először Erikára néztem.
— Nem köteles szeretni engem. Azt is gondolhatja, hogy nem vagyok méltó a fiához. De azt többé nem engedem, hogy a saját lakásomban sértegessen.
Aztán Gergő felé fordultam.
— Te pedig soha többé nem fogod tétlenül nézni, hogy valaki megalázzon egy olyan hazugság miatt, amelyet te indítottál el.
— Jóváteszem — mondta gyorsan.
— Nagyon remélem.
Erika ekkor felkapta a táskáját a székről.
— Gergő, indulunk.
Gergő nem mozdult.
Erika értetlenül pislogott rá.
— Nem hallottad, mit mondtam?
— Hallottam.
— Akkor állj fel, és gyere!
Gergő lassan megrázta a fejét.
— Ez az én otthonom, anya.
— Én meg az anyád vagyok!
— Tudom.
A hangja nyugodt maradt, amikor kimondta:
— De Nóra a feleségem.
Erika néhány másodpercig úgy állt ott, mintha nem találná a szavakat.
Aztán magára kapta a kabátját, és kiviharzott az előszobán át.
A nővére és a többi vendég zavartan, egymást kerülgetve követte őt.
Amikor az ajtó végül becsukódott mögöttük, ketten maradtunk Gergővel a maszatos tányérok, félig kiivott poharak és az érintetlen születésnapi torta között.
Gergő visszaült a helyére.
— Sajnálom.
Levettem a saját tányéromat az asztalról.
— Ez most már kevés.
Rám emelte a szemét.
— Mit szeretnél, mit csináljak?
Megtorpantam.
Régen biztosan azonnal válaszoltam volna.
Felsoroltam volna neki a teendőket.
Pontokba szedve.
Talán még ütemtervet is készítettem volna hozzá.
Csakhogy éppen ez volt köztünk az egyik legnagyobb baj.
Ezért csak vállat vontam.
— Jöjj rá magadtól.
— Nóra…
— Negyvenkilenc éves vagy, Gergő.
Felvettem a poharamat is, és elindultam a konyha felé.
Az ajtóban még egyszer visszafordultam.
— Egy férfinak egyszer meg kell tanulnia, hogyan hozza rendbe a saját hibáit anélkül, hogy az anyja vagy a felesége oldaná meg helyette.
Most nem kezdett vitába.
És amióta házasok voltunk, azon az estén fordult elő először, hogy Gergő teljesen egyedül pakolt el a konyhában.