— Hanem arról, hogy végre kimondom azt, amit már napokkal ezelőtt meg kellett volna tennem.
Erika egy mozdulattal felkapta a táskáját a székről.
— Nagyszerű. Akkor én még ma elmegyek.
— Ha így döntesz, tudomásul veszem — feleltem csendesen.
Erika ingerülten sarkon fordult, és felment az emeletre. Katalin szinte azonnal utána indult.
Én pedig visszamentem a konyhába.
Csak akkor vettem észre, hogy remeg a kezem. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy a csésze megkoccant a pulton. Az előbb még sikerült higgadtnak látszanom, de belül minden idegszálam feszült.
Pár perc múlva Gábor jelent meg mellettem.
— Sajnálom — mondta halkan.
Nem feleltem azonnal. Hagytam, hogy a szavai ott maradjanak közöttünk.
— Már az elején közbe kellett volna lépnem — folytatta. — Azt hittem, ha nem veszünk tudomást a beszólásaikról, majd maguktól abbahagyják.
Ránéztem.
— Gábor, attól, hogy nem beszélünk egy gondról, az még nem szűnik meg. Legfeljebb valaki másra nehezedik az egész súlya.
Lassan bólintott. Most először úgy tűnt, valóban érti.
Délután Erika összepakolta a holmiját. Már azt hittem, ennyivel véget is ér az ügy, de indulás előtt még történt valami, amire egyáltalán nem számítottam.
Éppen kávét készítettem, amikor belépett a konyhába. Nem jött közelebb, csak megállt az ajtófélfánál.
— Júlia.
Felé fordultam.
— Igen?
Látszott rajta, hogy kínosan érzi magát. Az ujjai a táskája pántját gyűrögették.
— Azt hiszem, ma reggel… egy kicsit messzire mentem.
Nem szóltam közbe. Megvártam, mit mond még.
— Amikor a nővéremnél vendégeskedem, ő mindig mindent elém tesz — folytatta bizonytalanul. — Hozzászoktam ehhez, és valamiért azt hittem, itt is ugyanígy működik majd.
— Nálunk nem így működik — válaszoltam.
— Tudom — mondta. — Most már tudom.
Amióta megérkezett, először láttam rajta valami halvány, őszinte mosolyfélét.
— És mielőtt félreértenéd: tökéletesen képes vagyok rá, hogy süssek magamnak egy tojást.
— Ebben reménykedtem — mondtam.
Erika halkan felnevetett.
Nem öleltük meg egymást. Nem volt könnyes, nagy kibékülés, sem ünnepélyes bocsánatkérés.
De mielőtt elment volna, elmosta maga után azt a csészét, amelyből ivott.
Nekem akkor ennyi is elég volt.
Két héttel később Katalin ebédre hívott bennünket.
Mire megérkeztünk, Erika már ott ült az asztalnál. Alig foglaltam helyet, amikor szokatlanul komoly arccal rám nézett.
— Júlia, már két órája várok rád.
A szobában hirtelen csend lett.
Felvontam a szemöldököm, mire Erika elnevette magát.
— Nyugalom, csak vicceltem! Ma már egyedül készítettem el a reggelimet.
Erre végül belőlem is kitört a nevetés.
Az a bizonyos reggel azonban mindannyiunkban nyomot hagyott. Gáborban talán a leginkább.
Mert vendégszeretőnek lenni nem azt jelenti, hogy az ember szolgálólánnyá változik a saját otthonában.
És attól, hogy valaki rokon, még nem kap felhatalmazást arra, hogy belépjen az életedbe, majd úgy bánjon veled, mintha a létezésed célja az ő kiszolgálása volna.
Azóta egyetlen, nagyon egyszerű szabályunk van, ha családtagok jönnek látogatóba.
Az ajtóm mindig nyitva áll előttük.
Ahogy egyébként a hűtő is.
Aki pedig megéhezik, pontosan tudja, merre találja a konyhát.