A nappalira olyan némaság ereszkedett, mintha valaki hirtelen elvágta volna a hangokat.
Katalin összevonta a szemöldökét.
Most az egyszer tényleg úgy nézett rám, mint aki egyáltalán nem érti, mire célzok.
— Fizetni? — ismételte.
— Pontosan. Ha már úgy működik ez a ház, mint egy panzió, akkor ideje lenne árlistát készítenünk.
Erzsébet olyan hirtelen tette le a csészéjét, hogy a porcelán koppant az asztalon.
— Júlia…
— Reggeli teljes ellátással, napi rendrakás, szoba, korlátlan kávé… — soroltam nyugodtan. — Rokoni alapon persze adhatok kedvezményt.
Gábor résnyire nyitotta a száját.
— Azért ezt talán nem kellene ennyire felfújni.
— Én egyáltalán nem fújom fel.
Katalinra emeltem a tekintetem.
— Csak tisztázzuk a szerepeket. Ha én vagyok a ház gazdája, akkor te vendég vagy.
A vendég pedig nem úgy viselkedik, hogy a tulajdonostól elvárja, keljen fel, és szolgálja ki, miközben ő két órán át kényelmesen üldögél az asztal mellett.
Katalin arca megfeszült.
— Én nem vártam el semmit.
— Az előbb közölted, hogy két órája ülsz itt a reggelidre várva.
— Az csak egy megjegyzés volt.
— Remek. Akkor én is teszek egy megjegyzést: a hűtő körülbelül hat lépésre van attól a széktől.
Erzsébet mély, felháborodott sóhajjal hátradőlt.
— Az én időmben nem beszéltek így egy idősebb emberrel.
— Katalin ötvennyolc éves, Erzsébet. Nem kilencvennyolc.
Gábor lehunyta a szemét, mintha előre félne attól, mi következik.
— Júlia…
— Nem, Gábor. Most te is meghallgatsz.
Aznap reggel először keményedett meg igazán a hangom.
— Öt napja a nagynénéd maga után hagyja a tányérokat, a csészéket, mindent, hogy majd én elteszem. Úgy kezeli a főzést, mintha az automatikusan az én dolgom lenne, közben pedig elejtett megjegyzéseket tesz arról, hogy a mai fiatal nők mennyire „kényelmesek”. És valahányszor szóvá tenném, te csak annyit mondasz: legyek türelmes.
— Én csak nem akartam veszekedést — védekezett halkan.
— Nem. Te azt akartad, hogy én nyeljem le az egészet, mert így neked nem kell szembenézned vele.
Erre már nem volt válasza.
Katalin ekkor felpattant a székéről.
— Engem így még soha senki nem alázott meg.
— Nekem pedig még soha nem volt olyan vendégem, aki úgy kéri számon a reggelijét, mintha szobaszervizt rendelt volna.
— Akkor talán jobb, ha távozom.
— Ha menni szeretnél, nem foglak visszatartani.
Erzsébet azonnal felugrott.
— Júlia!
— Tessék?
— Ő a férjed nagynénje!
— Én meg a fiad felesége vagyok. Nem a család bejárónője.
Megint csend lett.
Gábor előbb az anyjára nézett.
Aztán Katalinra.
Végül rám.
És legnagyobb döbbenetemre lassan felállt.
— Júliának igaza van.
Katalin pislogott egyet.
— Hogy mondod?
— Azt mondom, hogy igaza van, Katalin néni. Én sem viselkedtem jól.
Rövid szünetet tartott, majd hozzátette:
— Ez az otthonunk. Nem szálloda.
Erzsébet arca eltorzult a hitetlenkedéstől.
— Most komolyan az ő oldalára állsz?
Gábor megrázta a fejét.
— Nem Katalin oldalára állok.