— Hanem végre hangosan kimondok valamit, amit már napokkal ezelőtt meg kellett volna tennem.
Katalin egyetlen mozdulattal felkapta a táskáját.
— Nagyszerű. Akkor még ma visszamegyek.
— Ezt neked kell eldöntened — feleltem halkan.
Válasz helyett dühösen felsietett az emeletre. Erzsébet azonnal utána indult.
Én pedig visszamentem a konyhába.
Csak akkor vettem észre, hogy finoman reszket a kezem. Az előbb még sikerült nyugodtnak, szinte hűvösen határozottnak maradnom, de a feszültség utólag egyszerre tört rám.
Pár perccel később Gábor megállt mellettem.
— Sajnálom — mondta.
Nem feleltem rögtön.
— Nekem kellett volna ezt hamarabb megállítanom — folytatta csendesen. — Azt gondoltam, ha nem veszünk tudomást a megjegyzéseikről, majd megunják, és abbahagyják.
Ránéztem.
— Amit az ember szőnyeg alá söpör, attól még nem szűnik meg. Csak előbb-utóbb valaki másra zuhan az egész.
Gábor lassan bólintott.
Aznap délután Katalin valóban elővette a bőröndjét, és pakolni kezdett. Mielőtt azonban elment volna, olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam.
Éppen kávét készítettem, amikor megjelent a konyhaajtóban.
— Júlia.
Felé fordultam.
— Igen?
Látszott rajta, hogy nehezen találja a szavakat.
— Azt hiszem, ma reggel… kicsit messzire mentem.
Vártam, nem segítettem ki.
— A nővéremnél megszoktam, hogy mindent elém tesznek — mondta végül. — Valahogy automatikusan azt hittem, itt is ez lesz a rend.
— Nálunk nem ez a rend.
— Igen — sóhajtott. — Ezt most már felfogtam.
Mióta megérkezett, először láttam rajta valami mosolyfélét.
— És mielőtt bármit gondolnál: tökéletesen képes vagyok tojást sütni magamnak.
— Ebben bíztam — válaszoltam.
Erre halkan elnevette magát.
Nem öleltük meg egymást. Nem lett belőle könnyes, nagy családi kibékülés.
De mielőtt kilépett volna az ajtón, elmosta maga után a csészét, amelyből ivott.
Nekem ez akkor bőven elég volt.
Két héttel később Erzsébet ebédre hívott bennünket.
Amikor megérkeztünk, Katalin már ott ült. Alighogy helyet foglaltam az asztalnál, szokatlanul komoly arccal rám nézett.
— Júlia, már két órája várok.
A társaság egy pillanatra elnémult.
Felvontam a szemöldököm.
Katalin ekkor hirtelen nevetni kezdett.
— Nyugi, csak ugrattalak. A reggelimet én csináltam meg.
Végül belőlem is kitört a nevetés.
Az a bizonyos reggel azonban mindannyiunkban nyomot hagyott. Leginkább talán Gáborban.
Mert a vendégszeretet nem azt jelenti, hogy az ember szolgálóvá válik a saját házában.
És attól, hogy valaki a családhoz tartozik, még nincs felhatalmazva arra, hogy belépjen az otthonodba, majd úgy kezeljen, mintha az egyetlen dolgod az ő kiszolgálása lenne.
Azóta egy nagyon egyszerű szabályunk van a családi látogatásokra.
Az ajtónk nyitva áll a rokonok előtt.
A hűtő is.
Aki pedig megéhezik, pontosan tudja, merre találja a konyhát.