— Csak végre kimondom azt, amit már napok óta ki kellett volna mondanom.
Judit arca megkeményedett. Egy mozdulattal felkapta a táskáját.
— Jó. Akkor ma még haza is megyek.
— Ez a te elhatározásod — feleltem halkan, de nem engedtem a hangomból.
Ő dühösen megfordult, és felviharzott az emeletre. Erika egy pillanatnyi habozás után utána indult.
Én visszatértem a konyhába.
Csak akkor vettem észre, hogy remeg a kezem. A vita alatt valahogy sikerült összeszedettnek, sőt szinte higgadtnak mutatkoznom, de belül minden idegszálam feszült.
Pár perc múlva Gergő megjelent mellettem.
— Sajnálom — mondta csendesen.
Nem feleltem azonnal.
— Nekem kellett volna ezt hamarabb megállítanom — folytatta. — Azt gondoltam, ha nem veszünk tudomást a beszólásaikról, majd megunják, és abbahagyják.
Ránéztem.
— Amit elhallgatunk vagy félrenézünk, attól még nem szűnik meg, Gergő. Többnyire csak valaki másnak kell cipelnie helyettünk.
Bólintott. Látszott rajta, hogy érti.
Délután Judit összeszedte a holmiját, és becsomagolt.
Mielőtt azonban elindult volna, olyasmi történt, amire nem számítottam.
Éppen kávét készítettem, amikor belépett a konyhába. Nem jött közelebb, csak megállt az ajtófélfánál.
— Nóra.
Felé fordultam.
— Igen?
Feszengve állt ott, és ez most először nem tűnt megjátszottnak.
— Lehet, hogy ma reggel… egy kicsit túl messzire mentem.
Nem szóltam közbe. Hagytam, hogy folytassa.
— Amikor a nővéremnél vagyok, megszoktam, hogy mindent elém tesznek — mondta végül. — Valahogy automatikusan azt hittem, nálatok is így működik.
— Nálunk nem így működik.
— Igen — sóhajtott. — Most már világos.
Amióta megérkezett, először láttam valami mosolyfélét az arcán.
— És mielőtt bármit gondolnál: tökéletesen képes vagyok magamnak tojást sütni.
— Ebben reménykedtem — válaszoltam.
Erre halkan elnevette magát.
Nem lett belőle könnyes összeborulás. Nem hangzottak el nagy szavak, és nem oldódott meg varázsütésre minden korábbi feszültség.
De indulás előtt elmosta azt a csészét, amelyből ivott.
Nekem abban a pillanatban ez is elég volt.
Két héttel később Erika ebédre hívott bennünket.
Amikor megérkeztünk, Judit már ott ült náluk. Alig foglaltam helyet az asztalnál, amikor különösen komoly arccal rám nézett.
— Nóra, már két órája várok.
A társaság egy emberként némult el.
Felvontam a szemöldököm, mire Judit hirtelen felnevetett.
— Nyugi, csak vicc volt! A reggelimet én csináltam.
A végén még én sem bírtam ki nevetés nélkül.
Az a bizonyos reggel azonban mindannyiunknak adott valamit. Leginkább talán Gergőnek.
Megértettük, hogy a vendégszeretet nem azonos azzal, hogy az ember szolgálóvá alacsonyítja magát a saját otthonában.
És attól, hogy valaki rokon, még nem kap felhatalmazást arra, hogy besétáljon az életedbe, és úgy kezeljen, mintha a létezésed egyetlen célja az ő kényelme lenne.
Azóta nálunk egyetlen egyszerű szabály vonatkozik a családi látogatásokra.
Az ajtónk nyitva áll a rokonok előtt.
A hűtő is.
Aki pedig megéhezik, pontosan tudja, merre találja a konyhát.